Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
megmutathatta. Lába közé vette a vödröt, és mikor az utolsó krumplit is kivette, azt mondta, »no most ettem«. Mikor nagyon elégedetlenkedett, akkor mindig rászóltak:- Miska, tartsd a szádat! Te önkéntes vagy!- Nem vagyok önkéntes! - És akkor majd az égig ugrott. Mikor már többször hallottuk ezt, megkérdeztük:- Hát miért mondjátok a Misóra, hogy önkéntes?- Hát mert önként jött utánunk, a marha. - Este ki volt dobolva, hogy reggel hat órára vagy hét órára mindenki legyen a községháza előtt, háromnapi élelemmel, tiszta fehérneművel, mert mennek nem tudom melyik patakra hidat javítani, ami olyan négy-öt kilométerre volt tőlük. Abban az időben az volt a szokás, hogy a hadsereg ment előre, de előtte fel kellett robbantani a hidat. Aztán reggel elindult a menet, a községházától mennek ki, a Misi meg ott lakott a falu végén, a második, vagy harmadik házban. - Őelőtte is elmentünk, egyszer csak szalad ki tarisznyával, »várjatok, várjatok, én is megyek!« Persze, a Jolánkádat addig ölelgetted, hogy minekünk el kellett menni, de akkor már legalább maradtál volna otthon! Nem, ő szaladt utánunk, hogy »várjatok, várjatok, én is megyek!« Azóta önkéntesnek hívták őt. De rettentően fel tudták vele húzni, mindjárt paprikavörös lett. Már akkor harmadik esztendeje voltak ott. 1944 őszén, októberben, valahogyan akkor értek oda az oroszok. És mindjárt vitték őket, az első napokban volt ez a hídjavítás, aztán hogy a híd mellett szépen elmentek, mentek, mentek... A falubeli asszonyok kísérték őket, aztán a katonák zavarták őket vissza. Ötven-száz méterre lemaradtak az asszonyok, de csak mentek, és át a Kárpátokon, az Uzsoki-szoroson átmenve egész Sztari Szamborig elkísérték az asszonyok őket. Ott már aztán a férfiakat bevagonírozták, az asszonyokat elkergették, és aztán kit láttak, kit nem láttak többé. Kivitték őket Boriszovba8 ahol két láger volt, a városi, meg a Zöld láger, így mondták, én ott nem jártam. Majd egy hónapig tartott az út, bezárva, és ottan mikor kiugráltak a vagonokból, a fele összecsuklott. Egy hónap alatt az ember elveszti az erejét, koszt hol van, hol nincs. Aztán be a lágerbe, ahol kétfelé szakították a népet: volt úgy, hogy a nagyapa is ott volt, és az unokája is, az unoka ment az egyik lágerbe, nagyapját vitték a másikba. Hiába akartak ők összetartani, ott nem csak hogy falubeliek voltak, hanem egész rokonságok voltak együtt, és aztán ott egyszerűen szétdobálták őket. Aztán jóformán egymás szeme láttára pusztultak el. Az egyik lágerben valahogyan karácsony táján kitört a kiütéses tífusz, és aztán az irtózat, hogy mit végzett. Egy hónap alatt megcsappant a létszám, szóval maradt is, nem is ember, azoknak is legalább a fele elpusztult. Hogy ott úgy haltak az emberek egymás után, hogy szinte nem számolták már a halottakat. Reggel jöttek ezek a halottaslegények, mert a temetőbrigád az egy külön brigád volt, azok kirángatták a halottakat, szánkókra rakták őket keresztbe, mint a hasábfát, ötöt így, ötöt amúgy, aztán kihúzták oda arra a helyre, ahol raktározták őket, ott újra ölbe rakták őket, és várták a tavaszt, hogy valami majd lesz. Az borzalmas az volt, hogy mivé válik az ember, még ott is, olyan helyen is: hogy a temetőbrigádban csak azt lesték mindenkinél, van-e aranyfog, vagy az ujján gyűrű, és azt irgalom nélkül letörték, mert csonttá volt fagyva minden. Minek? Lehet, hogy a jövő héten őt vitték ki. De a kapzsiságon nem lehet úrrá lenni. Nem lehet úrrá lenni! Az egy borzalmas dolog. Akkor aztán, 1945 nyarán, őszén széthordták őket. 8 Nem sikerült azonosítani.
