Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
257- Mennyi ez?- Annyi, amennyi. Mérd le.- Ez nincs meg az öt köbméter - azt mondja.- Tudom, ez négy köbméter, kétszer kettőt mértem ki magamnak, azt egy méter mélységig megcsináltam, az négy köbméter, többet nem tudok csinálni.- De a többinek is meg kell csinálni! Neked nem jó volna az a tíz deka kenyér?- Nem, inkább nem kell a tíz deka kenyér, én nem bírom. Tíz deka kenyértől én nem leszek erősebb, de ha megcsinálom neked ezt az öt köböt, akkor lehet, hogy fél esztendő múlva már OK-s leszek. Akkor tönkremegyek. Nem tudtak ebbe belenyugodni, hogy én nem vagyok hajlandó megcsinálni.- Hát neked nem mindegy? - mondtam neki. - írjál ötöt, ki az úristen számolja itten ki, ahol még van egymillió köbméter? Mi meg, lehet, hogy elmegyünk innen a nyáron, majdcsak hazamegyünk már, majd valakik innen kiviszik az ötödik köbmétert is! Nem voltak ezzel kibékülve, és lehet, hogy ez volt az én vesztem, és mentem a számkivetettek közé. Lehet, hogy ez volt, de lehet, hogy máshol is eljárattam a számat, mert én egyáltalán nem voltam kibékülve azzal a terrorral, amit egymás között csináltak az emberek, teljesen fölöslegesen. Ha az orosz mászott volna rám, ha ott állt volna, és odavágott volna, akkor én is csináltam volna az öt köböt. De az ember azt gondolta, hogy hát magunk között vagyunk. És kiderült, hogy azért nem teljesen vagyunk magunk között. Mert vannak, akik közelebb állnak a tűzhöz, még ott is, és vannak, akik bizony jobb, ha hallgatnak. Aki ki merte egy kicsit is nyitni a száját, vagy görbén mert nézni valaki olyanra, aki a bennfentesek közé tartozott, hát az megnézhette magát. Nekik nem lehetett ellentmondani. Aki egy picikét is ellenállónak mutatkozott, azt nekik dobni kellett. Ahol lehetett, ott vágtak vissza. Például nekünk két zászlósunk volt, az egyik, akire nem jó szívvel gondolok, az például zászlós úrnak szólíttatta magát, és az előtt vigyázzban kellett állni. Soha sem tudtam a nevét, ő volt ott a mindenek feletti atyaúristen. Jóképű, magas, X lábú alak, kis szőke kecskeszakálla volt, és beszélt oroszul. Őneki külön szobája volt, oda csak a haverjai mehettek be. Mink a színe elé se kerülhettünk. Panaszkodni? Őneki? Vagy róla panaszkodni? Hát hogy jöttünk volna ki akkor? Ők tartották azt a rangot, az őrmester urak is rettentően tartották. Volt olyan is, egy pék, tizedesi rangban, és volt neki egy földije, aki csicskás volt őmellette. Ez a pék tizedes úrnak szólíttatta magát, és ha szóba is ereszkedett valakivel, akkor éreztette, hogy itt a csillagok, vagyis a csillagok helye. Kint se volt a fronton, mert a pékség és a konyha hátul volt, az első vonalban meg ott voltak a halálra szánt bakák. Mégis olyan tekintélyt tudott magának megtartani, hogy azok, akik ott pusztultak előtte, és akik megmaradtak közülük, azok még mindig úgy tekintettek a tizedes úrra, hogy »mégis a sarzsi, az nem akárki, nem olyan, mint mi vagyunk«. Rettentő dolog ám, ha egy nemzetbe így belenevelik ezt a baromi tekintélytiszteletet. Az rettentően megtudja bosszulni magát, mert ott hiába az ész, hiába a meggyőződés, semmi nem számít. Egy számít, a csillag. »Neked nincs, nekem van, tehát akkor állj vigyázzban előttem.« És minél keletebbre megyünk, ez a rangkórság és ez a rangtisztelet annál erősebb. Ha kelet felé megyünk, nem is mernek gondolkodni másképp az emberek, csak elfogadni azt a tekintélyelvet, hogy a felsőbbségnek szembeszegülni nem lehet, mert övék a hatalom, ők visszavágnak. Az lehet, de vagy vállalja az ember a visszavágást, vagy pedig behódol ő is. Szóval valahogy nyugat felé kell fordulni, hogyha szabadabbak akarunk lenni, legalább gondolkodásban, ha már
