Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
MERVA ARNOLD 258 ténylegesen nem tudunk szabadok lenni. Az nem bolondság, mikor azt mondták - ezt később hallottam -, hogy a porosz akkor boldog, hogyha valaki előtt vigyázzban állhat. Ha nincs tekintély előtte, akkor elveszett ember, nem tudja, mit kell csinálni, mert neki nem szabad a saját eszével gondolkodni. Neki végre kell hajtani, amit a felsőbbség parancsol. Ez egy szörnyű dolog. Ha valaki ebben nőtt fel, annak nagyon nehéz szabadulni tőle. Akkor hiába, talán még gondolatban se jut el addig, hogy ő is olyan ember, mint az a másik, tehát őneki ne ugráljon. Mutasson többet, és akkor aztán majd az legyen a tekintély. De nem jut el mindenki eddig a gondolatig. Lehet, hogy szokatlan már a mai világban ilyen gondolatokkal foglalkozni, de az én gyerekkoromban, fiatalkoromban ezek még érvényes elvek voltak. Itt nálunk a faluban is, hát még a hadseregnél. És mikor ilyen kevesen voltunk a németek között, akkor mi ettől a dologtól elszakadtunk. Már függetlenedtünk ettől, mert fiatalok voltunk, más gondolkodásúak. Akkor már általában beszéltünk németül is, már amennyire tudtunk. Ha veszekedni kellett velük, és hát az is előfordult, akkor az ember nem ellenőrizte magát, nem nézte, hogy pontosan, helyesen mond-e valamit, hanem csak azt, hogy megmondja ő is a magáét. Szomorú dolgok ezek, de ez így van. Én nem célzatosságból mondom ezt, vagy pedig hogy valakit befolyásolni akarnék - a világért se. Csak éppen azért, hogy én ezeket a dolgokat fiatal fejjel átéltem. És aztán egész életemen keresztül ezt tapasztaltam. És még most is tapasztalom egyesek részéről, mert vannak, akik ebbe a világba szeretnének visszamenni, a vak tekintélytisztelet világába, ahol nem kiérdemelni kell a tekintélyt, hanem azt örökölni lehet, vagy valamilyen oknál fogva ráruházódik az emberre. És a kritikus helyzetekben aztán van úgy, hogy a döntés joga azoknak a kezében van, akik nem rátermettség, vagy éppen alkalmasság folytán vannak ilyen kiváltságos helyzetben, hanem akikre jóformán csak rámaradt a tekintély. És azok ezt mindig érvényesíteni akarják, mindenhol, minden körülmények között. Szavicsi 1946. augusztus közepe után Szavicsiba6 kerültünk, és ott voltunk több mint egy esztendeig, tizenhárom hónapig. Szavicsi egy inkább fehérorosz népességű falu, mert ott keverve voltak a lengyel községek a fehérorosz községekkel: ők egymásról tudták, hogy ki kicsoda, de az ismeretlen nem tudta. Az egyiket mindig csak lengyel falunak mondtuk, mert tudtuk, hogy ott lengyelek laknak. De lengyelül se tudtunk, meg oroszul se, tehát mi nem nagyon tudtunk értekezni velük. Futornak mondták azt a tanyavilágot ottan, olyan mint mondjuk Kecskemét környéke, hogy itt is egy tanya, ott is egy tanya, és vannak aztán kisebb falvak, Szavicsi környéke is olyan volt. A lágerünk valamikor szeszgyár volt, ott azelőtt nem voltak foglyok, a lágert mi népesítettük be. Azelőtt az épület egyik része lakásnak szolgált, a másik része szeszgyárnak, krumplit dolgozták fel ott szesszé, más nem volt - a búza ott nem terem meg, mert az kifagy, a rozs, árpa és a krumpli, ez a három termény volt, azt lehet mondani, semmi más ott nem termett. 6 Több mint húsz Szavicsi nevű település létezik a volt Szovjetunió területén, döntő többségük Fehéroroszországban; a szövegben szereplő község Baranovicsitől 30 kilométerre északkeletre fekszik.
