Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
ték. Mikor mi fél évvel az előtt odamentünk, kiürítették a mi kedvünkért, lehet, hogy mi is más csoport részére ürítettük ki. Beliusz alatt tíznaponként volt pihenőnk, de mikor ez az új hadnagy átvette a lágert, visszaállította normálisra a heteket. Aztán egy vasárnapi napon munkásokat kerestek a stadtkommandóba, és valahogy sikerült nekem is kijutnom. A főút mellett, annak a végén volt egy kupolás templom, ott nem voltak házak, le voltak égve, nem volt ott semmi, csak a macskaköves főút, és mellette a járda. A járda szélére fákat ültettünk, ez volt a feladatunk. Néztük a fiatal lánykákat, ilyen kis nadrágokban szaladtak ott, valamilyen versenyfutást írtak ki nekik, foglalkoztatták a fiatalokat, nehogy templomba menjenek véletlenül. Egyszer csak látom, hogy jön három asszony, és valami virágágacska volta kezükben. Megállítottuk őket, és mondják, hogy vasárnap van, aztán kiderült, hogy virágvasárnap volt. Rettentően csodálkoztak, hogy hát nem tudjuk? Semmit nem tudtunk, a világon semmit nem tudtunk. És hogy ti dolgoztok? Dolgozunk. Örültünk, hogy kint szabadabban vagyunk, ottan csak civil őrök voltak velünk, még a levegő is más volt akkor. így tudtuk meg, hogy a következő héten lesz a húsvétvasárnap.5 A 13-as láger Húsvéthétfőn szedtek szét bennünket. Hogy a többit hova vitték, nem tudom, de minket, egy olyan ötven-hatvanfős csoportot átvittek a 13-as lágerbe, az is ott volt Baranovicsiben, nem a város közepén volt, de beépített területen, olyan helyen, ahol téglaházak voltak, mert ott nem volt leégve semmi azon a részen. Az egy egész kis területű láger volt, a lágeren kívül volt egy repülőtér, de nem jártam ott. Ott se voltunk sokat, csak egypár napot, de az rettentő pocsék hely volt. Nem sokan voltunk, kétszázan ha lehettünk, de kicsi hely volt, szűk út volt a barakkok között, és a barakkokban patkányok voltak, jaj, az embert a hideg rázza. És ott a németek annyira megőrizték a porosz katonai fegyelmet, hogy az elképesztő volt. Minden reggel sorakozó, igazodás, egyenes vonal, és akkor »ezt és ezt jelentem«, tisztelegtek egymásnak, jelentettek, az anyátok szentjét. Aki a hadseregben valami volt, és el tudta ismertetni, hogy hát neki igenis rangja volt, a fogságban is tartották azt. Ott megvolt ez a hierarchia, különösen a németeknél. Sok szakember lehetett közöttük, mert például ők már nem tűzön főzték a krumplit, ha valahol sikerült lopniuk. Voltak főzőedényeik, amikbe beletettek egy spirált, és forrt egy-kettőre a víz. Nem kellett tüzet rakni, bent a barakkban el lehetett mindent intézni. Mi azelőtt olyasmit nem ismertünk. Ne felejtsük el, azelőtt itthon is voltak villanyszerelők, de csak a villanyvilágítást tudták bekötni, tovább nem jutott soha az életében. De a németek között rengeteg szakember volt, azt lehet mondani, a fele gyárban dolgozott, mezőgazdaságban akkor is aránylag kevesen dolgoztak. Németország annyira előttünk járt, hogy a mezőgazdasági munkások száma akkor nem volt semmi esetre se több, mint olyan tizenöt százalék, amikor Magyarországon meg hatvan százalék volt, vagy hetven. Tehát ott annyival több volt a valamihez értő ember. Például mikor azt mondták nekünk, hogy a sofőrvizsgájának minden német katonának meg kell lenni, nekünk az magas volt - »marhaság, hogy létezik az?« Ott az benne volt a katonai kiképzésben, legalább a motor-251 5 A helyi asszonyok lengyelek voltak, tehát valószínűleg katolikusok: a gregorián naptár szerint 1946 húsvétvasárnapja április 21-re esett.