Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
MERVA ARNOLD 252 kerékpárhoz mindenkinek érteni kellett. Nagyon messze voltunk ám tőlük, és még most is vagyunk, igazat megvallva. Mert mi is léptünk előre, de azok nagyobbakat léptek. Aki korábban kezdi, előbbre jut, és ez nagyon meglátszott ott rajtunk. De ez a katonai fegyelemtartás, hát ez nem ment a begyünkbe. Mi ottan a grazsdanszkiban viszonylag szabadon voltunk, ilyesmi nem volt, esetleg addig, amíg a kajáért kellett sorakozni. Amíg ötszázan voltunk, addig betartottuk azt, hogy sorba, századok szerint. De aztán már később, mikor megfogytunk, hogy alig-alig lézengtünk már, akkor már laza volt minden, már nem tartottunk semmi fegyelmet. És köztünk, magyarok között nem volt ilyen sarzsi, aki azt mondta volna, hogy »állj előttem vigyázzban!«, mi ettől megszabadultunk. És rettentő nehezen tudtuk elfogadni, mikor ottan a repülőtéri lágerben minden reggel, minden este sorakozóháta gutaütés kerülgetett bennünket, hogy mire fel ez a cirkusz? Ottan, úgy látszik, a német vezetőségnek az volt a mániája, hogy »tartsuk a fegyelmet, mert addig van a mi kezünkben a nép, amíg fegyelem van. Ha meglazul a fegyelem, elszabadul minden. Tartani kell, ameddig lehet, és akkor ép erkölccsel hazakerülhetünk«. Május 1-jén teljesen váratlanul bekiabáltak, hogy a magyaroknak sorakozó. Kimentünk, de a Szabó bácsi valahol lemaradt tőlünk. Idős juhász volt, kis bajusszal, de rettentő hallgatag ember volt, olyan, hogy szinte nem is tudtunk róla. Lehet, hogy a birkák mellett nem volt kivel beszélgetni, leszokott a beszédről. Hogy hogy került közénk, nem tudom, és azt se, hogy hol maradt le tőlünk. Mikor kivittek bennünket a vasútállomásra, egy szerzsant volt velünk, olyan jóképű fiatal gyerek, se puska, semmi, csak egy pisztoly volt nála. Azt mondta, no szálljunk fel.- Hát hova megyünk?- Domoj! Mindig a »szkoro domojl« Egész három és fél év alatt mindig csak azt hallottuk, hogy »magyari szkoro domojU Magyarok hamarosan haza. Ezzel vigasztaltak bennünket, tudták, hogy ha minekünk azt mondják, hogy hamarosan hazamegyünk, akkor mink dolgozunk, akkor mi azért élünk, hogy megérjük azt a napot, amikor mi hazaérünk. Hát megértük, aki megérte. De akkor - csoda jó érzés, daloltunk, mint a bolondok, hogy visznek haza bennünket. Személyvonatba szálltunk fel, és már ott szabadon hülyéskedtünk. Volkoviszk Odaértünk Volkoviszkba, olyan harminc-harmincöt kilométerre van a lengyel határhoz. Mikor leszálltunk, odavezettek a lágerhez, amely a város szélén volt. Végig kellett mennünk a városon és láttam, hogy már a munkások ültetik a krumplit, más szóval a nép. Késeinek találtam, hogy május 1-jén ültetnek krumplit. És érdekes módon ott nem láttam semmi olyan május elsejei felhajtást, mint aztán amit idehaza csináltak az ötvenes években. Az megint rettentő muris, hogy mi mindenen túlmentünk, mindent jobban akartunk csinálni, mint az oroszok maguk. De ott akkor nem volt semmi felhajtás a május elsejével, legfeljebb néhány felirat itt-ott. Mikor bementünk a nagykapun, ott volt a konyha, azt megkerültük, aztán volt a kórház, és az után meg egy külön bejárat, fehérre festett tüskésdrót kerítéssel! Már ez furcsa volt. És bent meg két pasas söpörte az udvart. Hát még ilyet, fogolytáborban udvarsöprés? Ott külön volt két láger, az osztrák és a német, és a kettő között volt a kórház, meg a konyha, elkülönítve. Mi aztán az osztrák lágerben voltunk. Földbe ásott bunkerok voltak ott, a tető nem ért le a földig, csak körülbelül egy méter magasságba volt felfalazva,
