Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Merva Arnold

234 helyünkről. Úgy voltunk kint a szabad ég alatt, legalább olyan három hetet. Aztán már volt úgy, hogy elkóboroltunk a századtól, és bementünk a csarnokokba, mert mégis, ottan legalább tető alatt voltunk. Akkor már kezdtek oda priccseket is beácsolni.

Mindenki tudta, hogy neki hol a helye, mert ott adtak csak enni. Naponta egyszer kaptunk főtt ételt. Mikor számítottunk arra, hogy hoznak déltájban ebédet, akkor már beálltunk a helyünkre, nehogy kimaradjunk, mert ha más századból bementünk volna, kitaszítanak. Mikorra eljött az étkezés ideje, akkorra ott voltunk mindig. Délután, estefelé hozták a teát, reggel meg ott virradtunk meg, mert kellett őrizni a helyünket. Nagyon vacak volt az ellátás és bizonytalan, hol volt, hol nem volt. Német szakácsok voltak ott a konyhán, ugyanazokat a gemüséket, főzelékeket főzték ott is. Minden, ami kéznél volt, beledobálták, és aztán megfőzték. Talán ott ettünk először békahúst - ezt csak úgy mondom, hogy volt aki rámondta, hogy ez az. Hát ha békahús volt, akkor békahúst is ettem. Hófehér volt, a bőrét persze lehúzták. El se hinné az ember, hogy a kecskebékáknak milyen a hátsó combjuk - majdnem olyan, mint a csirkecomb, csak még fehérebb a húsa, és porhanyós.

Még ott Rüdersdorfban azért lehetett tisztálkodni, mert volt vízvezeték, sok szakember volt a németek között, és aztán helyrehozták. Tehát aki akart, még mosakodhatott. De szappan, törülköző nem volt: ha valakinek mégis, annak szerencséje volt. Ahol a németek megtelepedtek, ott azt lehet mondani, hogy mindjárt kezdtek mesterkedni. Mindenki szerette magát fontossá tenni, abban a reményben, hogy valami kis ennivaló csak leszakad érte.

Kihirdették, hogy minden szőrzetet el kell távolítani, mindenkinek kopaszra kell borotválni a fejét. Hát mivel? Aztán voltak olyan életlen borotvák, szűz Mária! Mikorra nekem is lenyúzták a hajamat, a fele bőr is ott maradt. Mikor a borotválkozás megvolt, olyan véresek voltunk, mint akit elevenen megnyúztak, borzasztó! Aztán az orvosi vizit, hát az is egy csoda jó volt, mikor az még újdonságnak számított, amíg bele nem zökkentünk ebbe a tábori életbe. Még akkor együtt voltunk a Varga Lacival, akkor már csak ő volt a deákiak közül ott. Mentünk be, hát az az orvosnő, még most is úgy előttem áll, bitangul ki volt öltözve: magas sarkú fehér szandál volt a lábán, fekete selyemharisnya, ez a nagy kék szoknya, ami az orosz nőknek szokott lenni, és olyan zöld gimnasztyorka, azaz ingféle, amibe úgy kell belebújni, felül van három gomb rajta. És vörös haja volt hozzá, a szipkában cigaretta, azt szívta, az isten akárhova tegye! Hát az a benyomás, mikor megláttam, hát ez a doktornő? Hát doktornő! Akinek a farán még volt egy kis fognivaló, az volt az első osztály, aki már csont és bőr volt, az volt a másod-, harmadosztály, és akit már úgy vittek be, az a disztrófia, és kész. A németek OK-nak mondták ezt, Ohne Kraft, szóval erő nélküli. Én első osztályú lettem. Aztán voltak cifrább esetek is. Később úgy alakult, hogy már elölről másodosztálynak néztem ki, de mikor megfordultam, megint csak első osztály lettem. És az első osztályúaknak a legnagyobb normákat kellett teljesíteni.

Ott, Rüdersdorfban csak egyszer voltunk dolgozni. A cementgyárnak volt egy kisebb fiókja, egy olyan három-négy kilométerrel odébb, oda vittek bennünket. Akkor nem nagy csoporttal mentünk, és én nem tudom, hogy önként-e mentünk, vagy vittek. Addig nem tudtam, hogy mi az elve a cementgyártásnak, nem jártam soha cementgyárban, se azelőtt és azóta se, de minden munkának megvan a maga titka. Kugligolyó nagyságú vasgolyókat beletesznek a kemencébe, ami egy három-négy méter átmérőjű henger, tizenöt-húsz méter hosszú, nem vízszintesen van elhelyezve, az egyik vége kicsit magasabban van. Az megindul és forog, azokat golyókat aztán mindig felviszi egy darabon, aztán legurulnak, zuhannak arra az ércre, és teljesen