Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
finom porrá törik, ez a cement. Nekünk az volt a dolgunk, hogy ezeket a golyókat ki kellett onnan szedni, és aztán nem tudom hova talicskáztuk. De azt tudom, hogy megraktam a talicskát, hát rendesen ugye, fel akarom emelni, úristen! Meg se tudtam emelni. A felét ki kellett dobálni, még úgy is alig tudtam eltolni azt a húsz-huszonöt métert, keskeny acéllemezek voltak lerakva egymás után, azon kellett tartani a talicskát. Rüdersdorfban töltötte be Laci a tizennyolcadik évét, június közepén volt a születésnapja. Rá egy hétre elvitték őt egy csoporttal. A születésnapjára faragtam egy botot, mert én faricskáltam, volt egy piros nyelű késem, találtam egy másfél méteres lécet, tulipánokat, meg mindenfélét kifaragtam neki:- Ez a születésnapodra van - mondom neki.- No, erre vigyázok, ezt hazaviszem - mert akkor még nagyon bíztunk benne, hogy mi rövidesen hazamegyünk. Aztán a Laciékat június 20-a, 22-e körül elvitték, ő másodosztályú volt az orvosi viziten, azokat hamarabb kivitték, elszakadtunk egymástól. Körülbelül egy héttel később mentem én is, már akkor mind első osztályúak voltunk abban a csoportban. Posen Straussberg volt a legközelebbi vasútállomás Rüdersdorfhoz, olyan kis állomás volt csak, ott vagoníroztak be bennünket. Posenba jutottunk, most lengyelül Poznan, ott egy óriási láger volt. Hát mit ad isten, megint csak összetalálkoztam a Lacival! Én is vittem a botomat, a Laci meg azt mondja:- Na, az én botom...- Miért, mi van vele?- Mi volna vele, olyat kaptam a hátamra vele, hogy rajtam törött össze!- Hát miért, mit csináltál?- Hát mit kell itt csinálni? Mentem a botommal sorban, a sztarsina odaugrott hozzám, kikapta a kezemből, és úgy hátba vágott vele, hogy eltörött a bot! A lágernek az egyik oldalán a villamosnak a végállomása, a másik oldalon egy országút volt. Az már egy berendezett tábor volt, már az első háborúban is fogolytábornak használták. Hol az oroszok, hol a németek voltak ide becsukva, hát most éppen a németekre került sor. Azt mondták akkor, hogy körülbelül ötvenezren vagyunk. Bizonyos szempontból jó volt, dolgozni ott se kellett. De ott is az ég alatt voltunk, tető alatt nem voltam egyáltalán. Azt mondták, hogy ez a századnak a helye, éjjel-nappal ott kellett lenni. Nem volt hova bújni, mert ott a barakkok mind olyan zsúfolva voltak, hogy nem lehetett betolakodni közéjük. Mindenhol feküdtünk, csak az utak voltak szabadok. Az időjárás szerencsére elég jó volt, de volt néhány vihar, akkor bizony áztunk. Sok magyar volt ott, volt ott egy magyar törzs, ők már régebben ott lehettek, mert mikorra kialakul egy törzsgárda, addig sok embernek kell megfordulni ott. A Lévai tizedes úr, az olyan jó kedélyű, magas növésű, nagyon jó megjelenésű ember volt, ő szokott egy kicsit rendet tartani közöttünk, számon tartotta a magyarokat, hogy hányán vannak. Örültünk, mikor ki lehetett menni munkára. Nekem csak kétszer vagy háromszor sikerült kimenni. Egyszer a rakodóhelyen voltunk. Ott az volt a munka, hogy a németországi gyárakban leszerelt gépeket át kellett rakni a széles vágányú vasútra. Az oroszok egészen odáig építették ki, annak idején egész Lengyelországon keresztül húzódott a széles vágányú vonal, és Posenban volt az átrakodóhely, a rámpának az egyik 235 Q _l ERVA arno
