Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
tok!« Pedig lehet, hogy azok orosz katonalányok voltak, csak ki voltak vetkőzve, már szerintük is vége volt a háborúnak, nevetgéltek ottan. Aztán a második vagy harmadik napon visszaértünk Döberitzbe. Én így a feliratokra mindig ügyeltem, igyekeztem tájékozódni, és ez már ismerős volt nekem, mert Döberitzben voltunk egyszer egy hadi raktárban. Schönwaldban autóra raktak bennünket, az idősebbeket, mert voltak ottan tizenöt-tizenhat éves gyerekek is velünk, és kivittek Döberitzbe. Bementünk a kapunál, és egy óriási raktár volt ott, pontosabban egy nagy terület bunkerokkal, amik mind lőszerrel voltak tele. Amelyikben mi rakodtunk, faketrecben voltak lövedékek. Elég nehezek voltak, olyan húsz-huszonöt kilósak, körülbelül nyolcvan centi hosszúak, valószínűleg légvédelmi ágyú lövedékei voltak. Azokat raktuk egész nap autóra, elég volt azt felcipelni onnan. Aztán este megint visszavittek Schönwaldba bennünket. Úgyhogy Döberitz nem lehetett túl messze Schönwaldtól, nekem már az egy támpont volt, hogy körülbelül hol vagyunk. Az éjszakát ott töltöttük a szabad ég alatt. Másnap reggel elindultunk Döberitzből, bevittek Berlinbe bennünket, és ott egy szűk utcán mentünk. A nép ott nem mondom, hogy tolongott, de sokan voltak a járdákon, a falhoz szorulva, mi meg két oldalról az őrség között mentünk.- Johann! - az egyik asszony felsikoltott. Odaugrott és a nyakába borult az egyik katonának. Hogy fia volt, vagy se, én azt nem tudhatom, csak azt üvöltötte, hogy »Johann!« és lógott a nyakán. Persze az őrség elválasztotta őket, a Johannt vissza a sorba, őt meg eltaszították onnan, és kész. Ez olyan megható volt, hogy úristen, hát tényleg a fia lehetett? És így találkoznak, az isten tudja mióta nem látta, és most meg meglátja mint hadifoglyot a sorban, és ki tudja, még látja-e valaha... Aznap este egy kultúrpalotában szállásoltak el bennünket, nem is tudom, hogy az volt-e valóban, de tudom, hogy valahol fent a negyedik emeleten egy óriási terem volt, és annak egy nagy színpada, én az mögött egy gyalupadon aludtam. Ez az emlékem van az egészről - hogy hogyan jutottam fel oda, nem emlékszem. Ez megnyugtató volt, mert akkor már hosszú időn keresztül nem lehetett aludni, az embernek nem volt normális élete, kiszakadt mindenből. Ha alhatott is, egy-két óra után biztos felzavarták. Ellátás nem volt, koszt nem volt, és éltünk. Hogy miből éltünk, máig se tudom megmondani, komolyan! Rüdersdorf Ez után Berlinnek a déli részén keresztül vezettek bennünket, olyan harminc kilométernyit, naponta többet nem tudtunk megtenni. Tudom, hogy Adlershof mellett is mentünk, az szintén egy nagy repülőtér volt, Berlinnek déli részén, azt megkerülve láttuk a repteret, se fa, semmi nem gátolta a kilátást. Aztán eljutottunk Rüdersdorfba, azt mondták akkor, hogy itt van Európának a legnagyobb cementgyára. Óriási csarnokok voltak ott, azt alakították hirtelenében fogolytáborrá, oda kerítettük be magunkat. Aztán a végén isten tudja hány ezren voltunk. Mikor odaértünk, jó késő délután volt már, majdnem este. Előttünk egy nagy csarnok állt, oldalt meg ezek az óriási kemencék, amiben törik az anyagot, meg keverik össze. Mi ezen a nagy térségen álltunk, vártunk, hogy már majdcsak lesz velünk valami. Akkor már százasával voltunk tagozódva, és kihirdették, hogy minden század maradjon a helyén, mert így fogjuk kapni az ennivalót. Csak néztünk, hogy »maradjon a helyén?« Hát itt fogunk aludni? Ott aludtunk, ki-ki leült, összevetettük a hátunkat. Milyen nagy öröm volt az, mikor második-harmadik nap, mikor már ez a századbeosztás fellazult, napközben elmentünk a 233 QlONdV VAH3IAI
