Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
az oroszok kezébe megyünk így is. Olyan délelőtt tíz óráig mentünk, akkorra már tökéletesen ki volt készülve a banda, erősen sütött a nap, még a köpeny is rajtunk volt. Letértünk az útról, nem tudom, mi az ördög lehetett az, barakkok voltak, de amikor bementünk, akkor iskolateremnek nézett ki az egész. Ott megpihentünk, elaludtunk, mint a tej, hisz éjszaka nem aludtunk. Egyszer csak ráztak fel bennünket, hogy mehetünk vissza. Mehetünk vissza: minek? De mi azt csináltuk, amit parancsoltak, semmi kifelé menés, vissza, vissza a városba. Heerstrassen mentünk kifelé, és aztán ugyanazon vissza is jöttünk, és akkor kötöttünk ki Reichssportfeldben, a Stössenseenél. Reichssportfeld, Stössensee Ott az a rész, Reichssportfeld, lakatlan volt, az csak olyan mező volt. Az utak meg voltak csinálva, az utcák ki voltak jelölve, de csak itt-ott volt egy-egy ház. És ott a Stössensee partján kizárólag kisvendéglők voltak, békeidőkben odajártak a fürdőzők, a másik oldalon kertészet volt, szóval egy olyan békés táj volt. A Stössensee partján voltunk, és a legközelebbi vendéglőben volt a főhadiszállás. Nem tudom, hogy ki volt a főfejes ottan, azt tudom, hogy a Újbányai Vili annak az autójából lopott kristálycukrot, és hozott nekem is, mert én akkor feljebb voltam az őrségnél, Heerstrassén. Az egy gyönyörűen kiképzett üt volt, a hídig hatpályás volt, és ott a Stössenseen leszűkült, a tavon keresztül csak négypályás volt, ott annál a hídfőnél voltam én akkor. Nem meszsze volt az olimpiai stadion is. Én nem láttam személyesen, de a Varga Laci azt mondta, hogy ott voltak vételezni, raktárak voltak a tribünök alatt, és hogy onnan annyi mindent el lehetett volna hozni, de hát ők csak úgy mentek, hátizsákban hoztak valamit, amit egymás között elosztottak, minekünk nem jutott abból semmi. Odáig járt ki az SBahn, a magasvasút, sárga-piros kocsijai voltak. Még akkor is járt, dacára annak, hogy Berlin teljesen körül volt kerítve. Néha ott dübörgőit felettünk, egy helyen völgyáthidalás volt, és a vashíd rettentő dübörgéssel volt, mikor átszaladt rajta. És az is csuda érdekes volt: akkor már a szökés megszokott volt a német hadseregből. Például ez az Imereich egy peredi gyerekkel lógott meg. Egy kis srác volt, Ligetfalun nevelkedett, beszélt németül, ezek ketten biciklire kaptak - én nem láttam ezt a jelenetet -, és a Heerstrassen, szembe az orosz páncélosokkal hajtottak és fogságba estek. A gyerekkel aztán nem találkoztunk. A páncélosok ott álltak mozdulatlanul napokig, nem rejtőzködtek: úgy látszik, nem kaptak parancsot a továbbmenésre. Nem mozdultak, azt ők tudták, hogy miért kellett az a hosszú szünet, hogy nem indultak meg. Lehet, hogy várták a véget, hogy valaki kijelentse, hogy vége a játéknak. És még akkor is történtek olyan őrültségek. Például ez az utolsó napoknak az egyik eseménye. Pár napig tartott ez, de volt ott egy visszatérő figura. Egy SS-tiszt, nem tudom, milyen rangfokozata volt, de nem a legnagyobbak közé tartozott. Félrecsapott német sapka, lehúzva, vágányán nézett ki, a lovagkereszt a nyakában, a jobb szeme bekötve, a bal keze az csak egy kampó volt. Azért tudott vele valamit igazítani, valamit magához tudott húzni, de csak egy kampó volt. Hogy hol volt a csatlakozás, nem tudom, mert én csak felöltözve láttam. A jobb oldalán keresztbe vetve a géppisztoly, és az csak úgy járkált, nem tett páncélsisakot a fejére, mert az mégis valamit védi a fejet. Nem védte magát semmitől, felőle jöhetett akármi. Az embernek az volt a benyomása, ez keresi a halált, ez már csak azt keresi, hogy őt hol érheti valami. Egyszer egy ilyen partoldalban feküdtünk, a hídnak a feltöltésében, a tó meg lent volt. Az oroszoknak voltak ezek a Sztálin-orgonáik, tizenkét csövű sorozatvetők, oda 225 MERVA ARNOLD
