Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
MERVA ARNOLD 226 lőttek, sorozatban jöttek egymás után a lövedékek. Nem nagy térségre, csak egy olyan ötven méter átmérőjű területere csapódott be az isten tudja hány lövedék, lehet, hogy tizenöt-húsz is, de nem történt semmi bajunk. És ez a pasas - egy géppisztoly, az volt az egész, amit hordott magával - ez alatt a tűz alatt fogta magát, és átment a Heerstrassén. Ott álltak egy ötszáz méterre, vagy lehet, hogy nyolcszáz méterre azok az orosz páncélosok kint az úton, napokig mozdulatlanul. Ez meg keresztülment, pattogtak körülötte a lövések, minden, és nyugodt lélekkel átment a másik oldalra, ahol aztán a fák között láttuk elmenni. Az már nem halálmegvetés volt, az már szinte halálkeresés volt. És nem érte el a golyó, pedig ott lőtték. Lehet, hogy már senkije se volt. Lehet, hogy már ő élt egyedül a családjából, és mindenfélét átélt, mert ahogy a karját meg a szemét elveszítette, az nem gyerekjáték volt. Ők akartak lenni a minden, és semmivé váltak. Ki hogy élte át a veszteséget. Ezek a néhány hónapnak, aztán néhány évnek a történései, az alatt rengeteg történik az emberrel. Jó is, rossz is. Élve maradtunk, és ez egy csodálatos dolog. Mert ott úgy hullott a nép, mint ősszel a falevél. És értelmetlenül, mert gyakorlatilag már vége volta háborúnak, már akkor a német hadsereg teljesen elvesztett mindent, még a reményt is, hogy valamikor lesz német katona. Én nem tudom, lehet, hogy valaki majd még átérzi azt a érzést, amit mi akkor éreztünk, mert szörnyű nyomás volt, az amiket láttunk, az a szörnyű sok halott. Meg aztán az, hogy közülünk is volt, aki elveszett, a Tóth Jóska, a Bende Győzi, Szarka Andris, Scheffer Misi, azok is ott haltak meg, Reichssportfeldben. Én nem voltam ott, mi odébb voltunk valami háromszáz méterrel, én csak hallottam, hogy a Misi is meghalt. A Tóth Jóskát se láttam személyesen, se a Bende Győzit, se a Szarka Andrist. Rettenetes ám a háború, borzalmas, kiszámíthatatlan. Legelőször Scheffer Misiről hallottuk, hogy meghalt, diószegi gyerek volt. Azt állítólag az egyik altiszt lőtte le. Valami mozgást látott ott, és azt gondolta, hogy az oroszok. Nem tudta senki, hogy hol vannak az oroszok, csak azt tudták, hogy abban a páncélosban vannak, de hogy közben gyalogság csatlakozott-e hozzájuk, azt nem. Az altiszt Misinek állítólag az arcát lőtte szét, mert a géppisztolyt be lehet állítani egy lövésre is, de hát ő sorozatot engedett. Ott a Glockenturmstrassén, ami a Heerstrasséhoz csatlakozott, napokat töltöttünk, azt lehet mondani, egy helyben állva, és vártuk, hogy valami legyen. Az útkereszteződésen, az Angerburgestrassén megállt egy harckocsi. Szemben voltak a gyerekeknek az állásaik, a két peredi gyerek, Szarka Andris, meg a Bende Győzi is ott voltak. Abban a gödörben feküdtek, amit kiástak maguknak. Közel voltak ahhoz a harckocsihoz, ahogy én saccolom, lehetett az olyan ötven méter. A harckocsi forgatta a tornyát, hol erre, hol arra, úgyhogy soha nem tudtuk, hogy mi lesz ebből. És napokig tartott ez a játék. És akkor - csak észrevették valamit, a harckocsiból valamelyik kidughatta a fejét, vagy valami - egyszerűen ráfordították az Andrisékra a tornyot, de nem rájuk lőttek, hanem bele a partoldalba, ami betemette őket, úgyhogy az mindjárt temetésnek is megfelelt. Szóval azt tudtuk, hogy meghaltak, mert ott mi viszonylag közel voltunk egymáshoz, ha valami hír volt, átkiabáltunk egyik a másiknak. Mondták, hogy a Bendééket kilőtték. Úristen! Minket aznap reggel telepítettek oda, egy csoportot, mert azelőtt a hídfőnél voltunk. Ott lejtős út volt, Berlinnek az a része olyan dimbes-dombos vidék, és ha megindult volna felülről a páncélos, akkor ennél a kanyarnál védjük. Vártuk, hogy meginduljon az a marha onnan fölülről, hát szerencsénkre nem indult meg. Mi nem voltunk közel hozzá, de egy másik kilőtt páncélos ott volt előttünk, egy húsz-huszonöt méterre, előtte feküdt egy bőrruhás orosz.