Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
MERVA ARNOLD 224 róla, hogy hol is vagyunk. Nem sokáig voltunk ott, egy hétig ha lehettünk, nem volt semmi feladatunk. Egy óriási parkosított rész volt az, legalábbis mi azt láttuk, és abban volt két hatalmas betonépület, olyan tíz-tizenöt emelet magasságúak. Felszíni légvédelmi bunkerok voltak, ezeket nem le a földbe építették, hatalmas betonpalotát építettek méteres betonfalakkal, a tetején légvédelmi tüzérséggel. Az egyik ilyen légvédelmi óvóhelyen voltunk, kétszer vagy háromszor voltunk ott ebéden, de untuk rettenetesen, nem tudom, hányadik emeletre kellett felmenni, zörgött az emberek alatt a vaslépcső. Kaptunk valami löttyöt: mikorra az ember leért a földszintre, el is felejtette, hogy evett valamit. Adtak például ilyen celofánba becsomagolt téglakenyereket, kívülről egész kenyérnek látszott, de volt úgy, hogy mikor az ember szétbontotta, az egész tiszta penész volt. Nem volt kinél apellálni ugye, nem vihettük vissza, hogy hát ez ehetetlen. Romokban volt ott minden, és azon a részen civilt alig lehetett látni: aki nem menekült el, az mind a pincékben élt. A felső emeleten szabadon garázdálkodhatott akárki, az lakatlan volt. És megint, a német szervezettség, amit csodálni lehetett: előtte bombázás, másnap reggelre az utca el volt takarítva. Romhalmaz jobbról-balról, de az utak tiszták voltak, a közlekedést fenntartották az utolsó napokig. És ott mindenki csak hallgatott, nem hallottunk hangos szót talán egyet se, mintha ki lett volna halva a város, pedig ott a pincékben még éltek az emberek. Akkor mi nem tudtuk azt, hogy Berlin teljesen körül van kerítve, az orosz élcsapatok már régen túl vannak rajta, azok már az Elbához közeledtek. Nauen felé szabad az út Volt ott egy ház, amibe beszállásoltak minket, az alsó szintjén voltunk valami három napig, mindenesetre olyan április 20-a után lehetett már az az idő. Éppen lent voltunk mi ketten a Nagy Fricivel őrségben, és éjféltájban megállt előttünk egy alak, egy nagy dög oldalkocsis motorbiciklivel, már messziről pufogott. Természetes, elsötétítésben semmit se láttunk: hát ki ez? Csak amikor odajön közvetlenül hozzánk, mindjárt azzal szólított meg - nem magyarul természetesen -, hogy »magyarok vagytok, fiúk?« A fehér bajszú őrmester volt Schönwaldból. Azt kérdezte tőlünk, hogy hol van a hadnagyunk, az Imerreich, valami ilyesmi neve volt. Mondtuk neki, hogy itt az első emeleten, mert mi lent voltunk, és az meg a fölöttünk lévő szobában. Beszélt vele, személyesen ismerte őt. Azt a hírt hozta, hogy Nauen fele tiszta az út, arra még ki lehet menni a gyűrűből és hogy induljunk azonnal. Ők úgy gondolták, vagy úgy voltak értesülve, hogy még arra nyitott az út. Segíteni akart, ő már akkor nem volt a mi csapatunkkal, de valahogy tudott rólunk. Jóindulattal volt irántunk, azért jött éjszaka, és megtalált bennünket. Nagyon kedvelt bennünket, és mi is kedveltük őt, mert ő olyan igazi katonának látszott. El is indultunk, és már olyan hajnal felé volt, már világosodott, amikor valami olyasmi alatt mentünk át, mint a Brandenburgi kapu - nem tudom, az-e volt, én azt életemben nem láttam. Mari néniknek hívtuk azokat a kétfedelű kis repülőgépeket, olyan kerepelő öreg tragacsok voltak, vászonból összetákolva, azok állandóan ott keringtek, normális repülőgépet nem láttunk tőlük. Ott cirkáltak, aztán ha valahol mozgást láttak, akkor lőttek néhányat. A bazalt kőkockán csak úgy pattogtak a golyók - azért az pocsék érzés, mikor fölülről lőnek, és hát semmi menedék, sehova elbújni nem lehet, ők meg látnak, és röhögnek rajtunk. De nem lett semmi bajunk, kis csapat voltunk, aztán látta, hogy megyünk tovább, gondolta hadd menjenek, tudta, hogy
