Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
rekek, minden, és bent meg valamit kutattak. Hogy mit csináltak, honnan tudnám? Idehozták őket mint néptársakat, de megbízhatatlanok voltak. Aztán március 10-e táján egy csoportot elválasztottak tőlünk. Azokkal mi aztán soha nem találkoztunk. Nem tudom, hogy mekkora volt a csoport, de deákiak is voltak köztük, az Alaksza Helmut, meg a Takács Pista, azok még korábban jöttek haza, mint mi. A Tóth Barnát például elvitték Berlinbe, torokgyulladása volt neki is. A fürdőben voltunk, volt ott talán valami orvosi vizit, és a Barnát onnan bevitték kórházba. Az is hazakerült korábban. Hát én nem tudom: ilyen az embernek a sorsa, néha csak azon múlik, hogy rámutatnak, hogy »nem te, a másik«, és akkor az hamarabb hazakerül. Tiergarten A végén aztán valami húszat választottak ki közülünk, mind ilyen nagyjából velem egyidősek voltunk, és bevittek bennünket Berlinbe. Falkensee felé mentünk, de nem a saját fejünk után: ahogy vezettek bennünket. Falkensee előtt egy hatalmas futballpálya nagyságú terület mind tele volt zsúfolva személyautóval, nem volt benzin, minden le volt állva. Életemben nem láttam annyit, nem is álmodtam olyasmiről, hogy annyi autó is létezhet, el voltunk ezen csodálkozva. Erre még emlékszem, de aztán hogy hogy jutottunk mi tovább, mikor kerültünk vissza Berlinbe, a belvárosba, azt nem tudom. Falkensee után egy vasúti sorompónál mentünk át, két páncélos égett ott. Ahogy átmentünk, nem sokkal utána voltak ilyen kétemeletes, négylakásos vasutasházak, amiben vasúti munkások voltak elhelyezve. Már ki voltunk készülve, megálltunk, hogy megpihenünk. Behúzódtunk a háznak a lépcsőházába. A bejáratból az egyik lépcső fölfele vezetett, azokon ültek, oda már nem lehetett menni, fent a lakások valószínű tele voltak. Aztán mindig újak és újak jöttek, úgyhogy mi leszorultunk egészen a három-négy lépcsőre, ami a pincébe vezetett le. Ott voltunk egy ideig, már rácsba kapaszkodva, hogy egymást el ne veszítsük. Egyszer csak a pincéből valami robbanás hallatszik. Kiabálás, ordítás, minden, jó isten, mi történt itt? Ott úgy éreztük, hogy valami fedezékben vagyunk, úgyhogy nem rohantunk ki, nem is tudtunk volna, mert előttünk is sokan álltak. Egyszer csak taszigálnak ott mindenkit félre, zseblámpákkal világítottak, vezettek ki egy civilt.- Te, ez a szakács a konyháról - mondja a Laci. Az egyik ukrán volt, aki ott dolgozott a hozzánk közelebbi konyhán Schönwaldban. Kivitték, egy puffanást hallottunk csak, és vége. Ennyi egy emberélet. Akkor az életnek nem volt semmi értéke. Ottan állítólag valaki leejtett egy tojásgránátot, vagy lehet, hogy nem is ejtette le, a gránátok az övekre voltak felakasztva, az emberek dörgölődtek, tolakodtak egymással, és leesett. Annak nem volt nagy hatása, különösen ha olyan tömegbe esik, akkor ott néhány ember repeszeket kap a lábába. De az ijedelem, a zűrzavar óriási volt. Elkapták ezt, megérezték, hogy ez orosz, nem német, akkor ki vele, és végezni. És aztán a két pasas, aki vitte ki, tolakodott visszafelé. Hát az olyan hihetetlen volt, nem voltunk szokva ehhez, hogy hát volt egy élet, és nincs élet, hogy egyszerűen így kinyírnak valakit, minden bizonyítás nélkül, mert kitudja, hogy kinek esett le az a tojásgránát. Ezt mi úgy éltük át, hogy mentünk, mint a borjak a csordában, teljesen úgy. Rajtunk semmi nem múlott, minket vitt a tömeg, nem tudtuk, merre, hova, és hogyan, mit is akarunk csinálni. Aztán a Klopstockstrassén voltunk elszállásolva, Tiergarten ben, tehát Berlinnek a nyugati részén. Nem nagyon tudtam Berlinben tájékozódni, soha térképet nem láttam 223
