Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
220 Schönwald Berlinben bevittek bennünket még egy fürdőbe, és lefürödtünk. Törülközőket nem adtak, de voltak ott nagy ventilátorok, amik a meleg levegőt fújták, oda kellett elé állni, így megszárítottak bennünket. Nekünk sok újdonság volt ott, csodálkoztunk, hogy hát ilyen is létezik? Mint falusi gyerekek sok ismeretlennel találkoztunk akkor. Ezután kivittek bennünket Schönwaldba a reptérre. Azt már nem tudom, hogy hogyan mentünk mi oda, mert az a városnak a szélén van, Henningsdorf mellett. Valahogy január 20-a, 25-e körül érkeztünk oda, és április közepéig voltunk ott. Schönwald az szép erdőt jelent, és ott az egész vidék, Berlinnek az északnyugati széle, valóban olyan homoki fenyves volt. Aszfaltozott utak voltak ott, német módra elkészítve, és modern, szép laktanyaépületek, ahova elszállásoltak bennünket, így az utak mellett voltak. Egy szobában legalább olyan tizenöt-húszán voltunk. Máskülönben semmi baj nem volt, csak rendet kellett tartanunk magunk körül, fölmosni állandóan. Mindig zavartak a benti rendtartásra, és arra volt is okuk, mert aki elhanyagolja magát, aki nincs kézben tartva, ott előbb-utóbb kezdődik az eltetvesedés, és a hasonló dolgok. És az utol is ért minket, aztán a fertőtlenítőbe vittek, az egész szobának menni kellett. A munkánk az volt, ami éppen adódott. A reptéren dolgozgattunk, ott is már erődítményeket ástak. Ez egy hadi reptér volt, úgyhogy nem volt beton kifutópályája, ilyen kisebb gépek, a Messerschmittek, meg aztán a Focke-Wulfok szálltak le ott. De voltak ottan azért nagyobb gépek is, éjszakai bombázó is volt, feketére festve. Aztán azokat toltuk be az erdőbe, lehórukkoltuk ilyen süllyesztőbe, hogy védve legyenek. Ferde lejárókat ástunk, de olyan széleseket, hogy még a szárnyaik is belefértek - egy Focke-Wulf a szárnyaival van olyan tizenegy-tizenkét méter széles is. Az a sánc, amit kidobtunk, elég magas volt, úgyhogy oldalról védve volt, de felülről nem. így a dolgozgatás közben még mindig nem fogtuk fel igazán a helyzetünket. Mert Németország már akkor, azt lehet mondani, térden állt, le volt teljesen gázolva. De az a német szervezettség, az megvolt még az utolsó hetekben, utolsó napokban is. Már a gépek nem is nagyon repültek, mert nem volt üzemanyag, de még a pilóták olyan büszkén jártak! Azoknak megvolt az a vattázott öltözetük, mert a gépen nem volt fűtés, ott fel kellett öltözni, és csizmát húzni. Előfordult az is, hogy egy gép lezuhant - le akart szállni, vagy lövést kapott, nem tudom, hogy történhetett -, mentünk ki az erdőn keresztül, egy vasút is vezetett Heningsdorf felé, ott zuhant le a vasúttól egy olyan kétszáz méterre. Kis gép volt, de ahogy nagy sebességgel levágódott, letarolta a fákat, a gépből csak roncsok maradtak. Egyszer, február végén lehetett, jó téli idő volt még, de szép napos, torokgyulladással bekerültem a bötzowi kórházba, mert már a megfulladás szélén álltam. Bötzow is egy külterülete Berlinnek, egy barakk-kórház volt ott, és ott találkoztam egy deáki fiúval, Cserge Jenővel. Nem tudom, hogy melyik csoportból volt, de azt tudom, hogy nem velünk jött ki. Hárman voltunk, egy alsószeli srác is volt velünk. Ők krátzével, rühességgel voltak ottan. Olyan tíz napot voltam csak a kórházban, akkorra már olyan idő volt, hogy kinti munkát is végeztünk: a reptér szélén volt egy mély árok, azt tisztítottuk, egyengettük, vágtuk ki a fákat. A gyerekek már mind a repülős sötétszürke egyenruhákban voltak:- Hát mi van itt nálatok, beálltatok katonának? - kérdezem tőlük.- Beállszte is - azt mondják. Másnap tényleg nekem is adtak katonaruhát, ezt a fl/egeröltözetet, úgyhogy már egyformák voltunk. A cigányokat kiválogatták közülünk, de mikorra visszamentem a
