Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
kórházból, akkorra már megvolt a kapcsolat a deáki cigány gyerekekkel. Egy zsákban megmaradtak a civil ruháim, amiket elvittem hazulról, és azt mondták, hogy vigyem el az egyik cigány gyereknek, a Kovács Ferkónak, az a konyhára jár, hoznak valamit érte. Este a gyerekek megmutatták, hogy melyik barakkba kell menni, és ott a harmadik ablakon kell kopogni, ott van a Ferkó. Sötétben mentünk, mert azt lopva kellett csinálni. Az első barakknál voltunk csak, kopogtunk az ablakon és a Ferkó kinyomta a fejét:- Mi van, ki keres?- Arnold vagyok, itt vannak a ruháim.- Add be őket, nekünk jó lesz - benyomtuk az ablakon, és azt mondta: - gyertek el holnap este, akkorra készítek krumplit. Ők nem voltak bezárva, a konyhán segédkeztek, és onnan sikerült krumplit lopniuk, mert rendes úton nem lehetett semmihez se hozzájutni. Nem jöhettek ki hozzánk, nem jöhettek be a laktanya területére. És aztán a Ferkó másnapra tényleg készített krumplit. A lopással kapcsolatban van még egy emlékem. Szintén így krumplit loptak a gyerekek, és akkor a Szabó Pistát, Beszédes Ferit, meg az egyik Recska gyereket elkapták. Szűz Máriám, hát aztán gyakorlatoztatták őket: voltak a németeknek ezek a hoszszú puskáik, valamikor még a francia háborúban használták őket, azokat kellett nekik kinyújtott kézzel tartani, és békaügetésben menni. Egyszer egyik esett össze, aztán a másik, felrángatták őket, »tovább, tovább!«, és nekünk az emeleti ablakból nézni kellett, mit csinálnak ott velük. Úgy voltunk ellátva, mint a katonák, de mi mindig éhen akartunk pusztulni. Nekünk a koplalás nem Oroszországban kezdődött, hanem Németországban. Nehéz volt elviselni, mert váratlanul jött: az itthoni viszonylagos falusi bőségből belecsöppentünk abba, hogy minden ki volt számítva, minden be volt osztva. A schönwaldi reptérnek volt egy központi konyhája, oda jártunk ebédre. Ott aztán nagyon furcsa volt megszokni azt, hogy mi van enni: »hát a gemüse megint!«, a főzelék, abban volt minden istenharagja, ehető és nem ehető dolog. Vagy ha nem gemüse volt, akkor volt mondjuk öt szem héjában főtt krumpli. Volt olyan, aki míg a pultól, ahol osztották az ebédet a helyére ért, meg is ette. Szóval örökké szörnyen ki voltunk éhezve. Mindig ebéd után osztották az egész napi kosztot. Azok a csomagolt téglakenyerek voltak, az körülbelül négy-öt centi széles volt: aki nagyon ügyes volt, és jó kése volt, az öt szeletet is tudott vágni belőle. Volt, aki nem is vágta fel. Adtak hozzá mondjuk másfél deka mézet, két deka kenőmájast - ott ismertem meg a kenőmájast, hogy mi is az -, az egész, amit így melléje kaptunk, nem tett ki négy-öt dekát. Vacsorára és reggelire csak feketekávé járt, vagy tea, és ahhoz kellett volna állítólag elfogyasztanunk ezt a kenyeret. De volt aki ebéd után megette az egészet, és akkor másnap délig semmi. Ez a koplalás kikészített bennünket. Azt nem mondom, hogy vigasztalt bennünket az, hogy a civilek ugyanúgy éltek, mint mi. És ez volt a csodálatos a németségben, az a rettentő szófogadás. Hogy azok minden lázadozás nélkül tűrték ezt, már hatodik esztendeje. De ők legalább a jövendő győzelem reményében tűrték ezt. Mielőttünk még az se állt, minket elvittek hazulról, és fogalmunk se volt, hogy egyáltalán hazakerülünk még. Lesz még Magyarország, mikorra mi hazamegyünk? Közöttünk voltak diószegiek, meg egy pusztafödémesi, a Zacskó Pityu, német családból származtak, tudtak németül, ők voltak a mi tolmácsaink. Ottan persze tartottak ilyen fejtágító előadásokat is. Elmondta mondjuk az a német, hogy mit akar, ők lefordították, és hát voltak olyan srá-221
