Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Merva Arnold

gondolkodtam volna, egyszerűen ott maradok a fűtőházban. Nem ismerték egymást az emberek, a fűtőházakban nem csak hazai legénység van, oda állandóan jönnek idegen vonatokról a fűtők, meg a mozdonyvezetők. Ott maradhattam volna - ha nekem arra lett volna eszem. De hát eszembe se jutott, hogy a mieinket elhagyjam, nekem akkor már az a csoport volt a hazám, azokhoz tartoztam, máskülönben mint az ujjam, egyedül maradtam volna.

Utána Drezdában megállt a szerelvény, ott már kijelentették azt, hogy ételt osztanak, de valami húsz kocsival előttünk, hát volt, aki leugrált. Én még nem mentem, mert hoztam magammal egy kis kenyeret, még egy kevés szalonna is volt, még nekem volt mit enni. Már szinte fájó szívvel merem mondani, hogy mikor ott sütöttem a szalonnát, és annak az a jó illata... Hányán már csak néztek. Nem volt nekik, elfogyott. De még akkor annyira szemérmesek voltunk, hogy nem kértünk egymástól. Volt, aki fogott egy csajkát, vagy valami kis lábast, elment, és hozott vissza olyan sárgás valamit. Szárazborsó-főzelék lehetett az, és nem volt rajta semmi. Elkezdte enni, »hát ezt nem lehet megenni!«, és kiöntötte. Éhes volt, de ezt még nem tudta megenni, amire aztán később ráfanyalodtunk. Rájöttünk, hogy hát az emberi étel, csak nekünk szokatlan.

Drezdától délre fordultunk, Aussignál megálltunk, és aztán úgy mentünk le egészen Egerig. Ott megálltunk és azt mondták, hogy ott van valami nagy gyűjtőtábor, ahova viszik a leventéket.4 De onnan aztán továbbirányítottak, és aztán Magdeburgon keresztül jutottunk fel Berlinbe. Egerben egy különleges dolog történt velem. Nem volt már szenünk, és a Laki Miskával elmentünk keresni. Sok szerelvény volt ott egymás után, bujkáltunk alattuk át, és valami tizedik vágányon felmásztam egy magas német kocsira. Körülbelül olyan százhatvan-százhetven centi belmagasságú nyitott kocsi volt és benne olyan gyönyörű fekete szén.- Miska, várj, dobálok le - mondom a havernak.- Azért ne sokat - azt mondja.- Majd elvisszük valahogy a zsákot, áthúzzuk a vágányokon - és ledobtam egypárat, de valahogy egészben maradt, nem pattant a szén, úgy mint a normális fekete szénnek szét kell esni. Nem baj, fontos, hogy valami van. Odacipeltük, úgy egész darabban ráraktuk a kályhára, mert nem tudtuk szétverni. Aztán csak izzott, izzott, se meleg, semmi, csak büdös volt. Aztán mikor már ment a vonat, kidobáltuk, mert nem égett el. Úgy utólag gondolok arra, hogy uránszurokérc lehetett. Később tudtam meg, hogy azon a vidéken azt is bányásznak. És mi csupasz kézzel fogdostuk! És ha elkaptak volna, az egy más kérdés, akkor nem volnék itt.

Érdekes volt az út, mert voltak, akik úgy vették, mint kirándulást. Volt, akinek notesza volt, és minden állomáson kérdezte, hogy hol vagyunk. És akkor bediktálták neki, hogy itt ez volt a táblán, ott meg az. Aztán olyan dolgok kerültek bele, hogy »Kohlen«, a széntérre volt tábla kitéve ugye, aztán volt amelyik azt is bediktálta, hogy »Abort« (vécé). Ezek mind úgy jelentek meg aztán, mint állomásnevek, aztán később röhögött rajta az is, aki felírta. Később azért megtanultuk, a pár hónap alatt, amit ott töltöttünk Németországban.

4 Az 1944/1945 telén nyugatra elhurcolt leventék nagy része Egeren [ma: Cheb] keresztül jutott ki Németországba.

219