Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
218 ten voltunk testvérek, én 1925-ös voltam, öcsém 1930-as, még annak is jönni kellett volna. Az édesanyám sírva, de csak engem engedett el - egy 1930-as se jött akkor ki, a szülők nem engedték őket el. Sőt, két héttel az után, hogy minket kivittek, másodszor is el akarták vinni őket, és akkor a deáki asszonyok összefogtak és elmentek Sellyére a nyilas pártház elé, és ott tüntettek, kiabáltak, hogy a gyerekeket nem adják oda, és aztán a nyilasok lemondtak róla, így az 1930-asok maradtak otthon. Reggelre összepakoltunk és elindultunk, tíz óra lehetett, mikorra kivackalódtunk a sellyei állomásra. Fagyoskodtunk, és csak vártuk, hogy majd jön egy szerelvény, amire minket is fölraknak. Csak késő délután jött meg a vonat, ködös idő volt egyrészt, másrészt január elején négy óra tájban már elkezd sötétedni. A vonat valahonnan Újvárból indult el és aztán szedte össze a leventéket a környező falvakból. Mikorra odaért Sellyére a szerelvény, akik a hátsó sorokban álltak a csapatunkból, már elszivárogtak. Lementek ott a figurába és aztán mikor elvittek minket, átmentek a vasúton és a földeken keresztül hazamentek Deákira. Voltak ilyenek, akik megléptek. Igen ám, de körülbelül egy-két hét múlva jött egy újabb razzia és azokat is kivitték Németországba, de mi soha nem találkoztunk velük. Az első csoporttal se volt semmi érintkezésünk. Csak mikor hazajöttünk, akkor tudtuk meg, hogy érdekes módon az első csoportbeliek többnyire vagy angol vagy francia fogságba estek, és azok általában még abban az évben, egy esztendőn belül apránként hazajöttek. Nem hiszem, hogy az angol vagy a francia hadsereg is, mikor látta, hogy tizennégy, tizenöt, tizenhat éves gyerekekről van szó, azokat hadifogolynak tekintette volna. Az oroszok azok másképp csinálták, például mikor mi fogságba estünk, volt egy fiú, a Varga Laci, ő ott töltötte be június közepén a tizennyolcadik évét, tehát mikor fogságba esett, még csak tizenhét éves volt. De magasabb volt tőlem egypár centivel, szóval nyúlánk gyerek volt, és őt is besorozták a nagyok közé. Később jött haza, mint én, 1948 őszén. Hát ez teljesen a szerencsén függött. Több mint egy hétbe került, amíg elértünk Berlinig. Galánta, Trencsén, Zsolna, aztán Csaca felé át a Kárpátokon, Jablunkánál. Minden kocsiba jutott levente, egy egész szerelvény megtelt. Valami nyolcvanan kerültünk ki Schönwaldba, a végállomásra, de nem egyedül mi deákiak, össze voltunk keveredve. Tudom, hogy sellyei leventék közül voltak ott, tornóci gyerekekre emlékszem, később is találkoztam velük, voltak ott nagymácsédiak, nagyfödémesiek, és alsószeliek is. Tudomásom szerint akik kimentünk deákiak - harminc-negyvenen biztos voltunk, akikre úgy vissza tudnék emlékezni -, mind Schönwaldba jutottunk. De aztán volt olyan is, mikor például kint az erdőn találkoztunk deákival:- Hát te is itt vagy? Hát mikor jöttél?- Amikor te, mikor jöttem volna? - néztünk egymásra. Annyira nem tudtunk egymásról, mert vagononként is el voltunk különítve, aki a mi vagonunkban volt, mind személyes ismerős volt, de nem tudtam, hogy a szerelvény másik felében kik vannak. Még útközben, mikor már olyan ötödik nap nem tudtunk mosakodni, Sziléziának a déli részén voltunk, és Görlitzben láttam, hogy van ott egy fűtőház, és tudtam, hogy azokban van fürdő. Fogtam törülközőt, szappant, és mentem, hogy ott megmosdok. Sikerült is, nem szólt hozzám senki semmit, bementem a többi közé a fürdőbe, leraktam a gúnyáimat, és rendbe tettem magam. De aztán úgy elcsavarogtam, hogy alig találtam vissza a szerelvényhez. Volt velünk két miskolci nyilas, az egyik rádiószerelő volt, a másik cukrász, ők voltak a »nyilastestvérek«, ez volt a megszólításuk, azok ügyeltek ránk, hogy meg ne lógjunk. Már akkor kerestek, hogy hiányzók, mert harmincötén voltunk egy vagonban. Végül sikerült visszatalálnom. Ha mai eszemmel
