Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
tam mindent, mintha rajtam múlott volna. Olyan sorozatú gépek, mozdonyok jöttek oda, amiket az életben nem láttam, én csak az ittenieket ismertem, amit ezen a vidéken használtak. És hogy honnan kotorászták elő azokat a régi öreg mozdonyokat, én nem tudom, de olyanokat is kellett javítani. Minden gőzmozdonynak vannak bizonyos funkciói, amit bizonyos berendezésekkel ér el, de ha én azt nem ismerem, ráadásul valami abban elromlott, és nem tudok csináltatni helyette, akkor azt kellett mondani, hogy nem megy a gép. »Pedig annak menni kell!« Szóval bajos dolog volt nagyon. Aztán egyszer csak megint kaptam értesítést, hogy be kell járnom Újvárba, hogy a tanműhely most már ismét működik. December 23-án vagy 24-én, az volt az utolsó nap, bent voltunk. Akkor a front még a Garamon túl állt, de egy páncélos ék valamiképpen előretört, egy orosz páncélos befutott Újvárba, de a vámhídon kilőtték. Erre fel a Laci bácsi azt mondta:- Gyerekek, még egyszer ide a lábát be ne tegye senki. Ami szerszám itt van, mindenki válasszon magának amit akar, vigye haza. A harmadikosok azok jöjjenek be, holnapra kiállítjuk nekik a segédlevelet - még csak karácsony volt -, de én többet itt nem akarok senkit látni! - Ezzel engedett el bennünket. Arra nem számított senki, hogy a front megáll három hónapra, és ott a Garamnál fogják ide-oda taszigálni egyik a másikat, hol ide, hol vissza. Én is hoztam néhány szerszámot. Nekem gyalog kellett cipelni egész Megyerig, hát nagyobb dolgokat nem hozhattam, csak néhány könyvet. És akkor én megfogadtam, hogy többet nem megyek. Irány Németország Amikor 1944 végén közeledett a front, valami főokos kitalálta, hogy a magyar fiatalságot meg kell menteni a betolakodó orosz hadsereg elől. Hogy mi leszünk a jövendőnek a megalapítói, végrehajtói. Deákiról háromszor vittek ki leventéket Németországba, de hogy mennyi volt az összlétszám, nekem arról fogalmam sincs. Minket vízkeresztkor vittek, de előttünk már egy csoportot elvittek, valahogyan december 20-a körül. Azokat Újvárba vitték, ott volt valami összpontosítás. Állítólag a gimnáziumban voltak elszállásolva, de hogy mikor vitték tovább őket Németország felé, arról nekem nincs tudomásom. Ebből az első csoportból beszéltem olyan srácokkal, akik Peenemünde szigetén is voltak, ahonnan a V2 rakétákat indították Londonra. És az rettentő veszélyes hely volt, mert az angolok teljesen tisztában voltak mindennel. Nem tudták soha, hogy melyik pillanatban jön a bombázás, ami lesöpri az egészet. Voltak olyanok például, akik légelhárító kiképzést kaptak flakkokra, ezekre a kis, négycsövű légelhárító ágyúkra. És hogy a srácok úgy élvezték, mikor lehetett fordítani az ágyút és lőni a vadászgépre. Fogalmuk se volt, nem tudatosították, hogy ők örökös életveszélyben vannak. Hát ilyen a gyerek. Január 5-én este lefeküdtünk, éjféltájban dobolnak. A mi házunkkal szemben volt egy villanypózna, oda volt bevezetve a túlsó házsoron két szál drót, és a póznán egy körte, oda állt a kisbíró, Cserge Béla, nyugodjon. Kidobolta, hogy holnap reggel hatra minden levente tizenöt évtől egészen a katonakorig, aki otthon van, köteles megjelenni a községháza előtt, háromnapi élelemmel meg friss fehérneművel, és mennek ki Németországba, ez volt a bejelentés. Természetes, mint akkor mindig, hozzá volt téve, hogy »főbelövés terhe alatt«. Persze a nagy sírás, az utcában voltunk többen így fiatalok, a szomszéd gyereket, a Beszédes Bélát az első csoporttal vitték el. Tizenöt évtől kellett menni, tehát elvileg kellett volna jönni még az 1930-asoknak is. Mi ket-217
