Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
lehetett őket, mert akkor már másnap olyan intézkedések voltak, hogy a katonaság körülfogta a hullahalmokat, és mésszel fertőtlenítettek, nehogy oszlásnak induljanak. Szóval kimondhatatlanul borzalmas volt az egész.- Én az után valami két hétig nem tudtam magamhoz térni - mondta nekem. - Ittam, ittam, nem számított, hogy mit, megittam volna mindent, ha méreg lett volna, akkor is megittam volna, csak hogy elkábuljak. Aztán a Ruttkai, a fűtőházfőnök egyszer elkapott, és azt mondja, »ne csináld ezt, semmire nem jó, próbálj talpra állni!« - a lelkére beszélt. - Fiatal ember vagy, még előtted az élet, azok már elmentek, azokat nem tudod visszahozni! Száz százalékban igaza volt, és aztán lassan, lassan, lassan alábbhagyott a fájdalma. Ezt egyszer őszintén elmondta nekem.- A mostani feleségemmel évek után kerültünk össze - tanítónő volt a felesége, és attól van egy kislányuk. - Látod, Arnold, tavaly már nyugdíjba mehettem volna, de nem mehetek, mert a lánykának az orvosin még két esztendő van hátra, muszáj azt a két-három esztendőt még tovább húzni. Szóval szörnyű dolgok lehetnek egy ember életében. Még ha nem is lehet mindent személyesen átélni, de legalább át lehet érezni azoknak a szenvedését, kínjait, akik azt ténylegesen átélték, miközben nekünk is megvolt a magunk baja. A bombázás szombati napon volt, vasárnap természetesen nem mentem sehova. Hétfőn reggel mondom, nekem kötelességem bemenni. Csak éppen az a ruha volt rajtam, amiben hazajöttem. Bementem Újvárba, ottan tébláboltam, azt néztem meg, hogy a ruhásszekrényemhez - azok a keskeny kis vasszekrények voltak - hozzá-e tudok jutni. Nem lehetett, csak annyit tudtam csinálni, hogy találtam valami vasat ottan, az ajtajának a felső részét ki tudtam feszíteni, és ami a felső polcon volt, azt ki tudtam húzogatni. Az őrsi naplónk volt ottan, a cserkészcsapatunkban a »Fecske őrsnek« voltam a vezetője, azt hoztam haza. Aztán egész héten nem mentem be Újvárba: hát nem éppen szombaton kellett bemennem, amikor megint bombázás volt? Én akkor tulajdonképpen úgy voltam, hogy bent kellett volna lennem a tanoncokkal, hogy éjszaka is rend legyen. Valami huszonötén voltak ott gyerekek, volt ottan két deáki fiú is. A cserkészotthon után volt egy nagy terem, amiben elfértünk, mindjárt a hét elején berendezték, kaptunk szalmazsákokat is. Az lett a vége, hogy megint bombázás volt, én a két deákival mindjárt szaladtam ki a téglagyárnak a víztárolói között. Kiszaladtunk a határba, már akkor voltak learatott kórók, a kórókepékben ültünk és ott imádkoztunk. A bombázás után mindjárt jöttek a vadászgépek, egész alacsonyan, akkor láttam igazán közelről amerikai vadászgépeket. Az embernek az volt a gondolata, hogy »tejó isten, hisz elviszi a fejem felől a kórórakást!« Ottan ültünk, és figyeltünk. Aztán mikor megszűnt a riadó, kiballagtunk Tótmegyerre, onnan már jártak vonatok Szencig. Az jó tíz kilométer, de hát fiatalok voltunk, könnyen megtettük. A tanműhely megszűnt, egyelőre. Nekünk, Galánta környékieknek azt tanácsolták, hogy Galántára járjunk, ott egy német katonavonatnak vannak műhelyi gépei, esztergapadok, fúrógépek, meg minden, ami szükséges a javításhoz, és hogy ott fogjuk javítani a mozdonyokat. Annyiból nekem jó volt, hogy Galántára be tudtam valahogy menni, vagy biciklivel, vagy pedig valami német katonavonatra felkapaszkodtam, ha megállt Sellyén, és az valószínű, hogy Galántán megállt. így jártam be Galántára vagy másfél hónapot. Iványinak hívták a művezetőnket, ő nem volt igazi szakember, az egy politikai kinevezés volt, de mégis, ő tartott ott számon bennünket, hogy megjelentünk és végeztük a munkánkat. Én ott is olyan lelkiismeretesen csinál-
