Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
után. A temető mögött kimentünk, és elmentünk Tótmegyerig, ott vártunk, hogy lesz személyvonat, aminek kellett volna Pestre menni. Megállt ott Tótmegyerhez közel, és aztán onnan indítottak valahogy este tizenegy óra, éjféltájban. Hajnal három órakor értem haza. Édesanyám várt rám:- Hol voltál ilyen sokáig, hát hol voltál?- Tudná, hogy mi volt Újvárban...- Mi volt Újvárban? És akkor elmeséztem, kormosán, koszosán, ahogyan kimentünk a műhelyből. Ő nem tudta, hogy bombázás volt. Aztán kiderült, hogy kukoricát tisztítottak valamelyik ismerősnél ott az utcában, és hogy az asszonyok állítólag tudtak a bombázásról, de mivel tudták, hogy én is ott vagyok Újvárban, édesmamámnak nem mondták meg.- A ruháid hol vannak?- Azok jó helyen vannak - mondtam -, be van temetve ott minden. Nincs semmim. Úgy volt bizony ez, mert akkor én nem voltam úgy ellátva ruhával. Volt egy olyan, amivel Újvárba jártam, de a munkaruhám is ott van, a bejáróruhám is ott van, egyetlen pár cipőm is ott maradt. Ezek mind olyan nagyon-nagyon mellékes dolgok voltak, de engem ez is érintett. Akkor láttam először azt a sok borzalmat, amit egy bombázás magával hoz. Pedig akkor mi már sokszor olvastuk az újságokban, híradókban, hogy ezt bombázták, azt bombázták, mert a bombázások már 1944 áprilisában kezdődtek Magyarországon. Hallottuk például, hogy Szolnokot lebombázták, mert nagy vasúti csomópont volt, azokra mentek először. Csak nem tudtunk tudomást venni róla, mert amíg az embernek közvetlen élménye nincs, nem él át ilyesvalamit, azt úgy tudomásul veszi, de az átérzés akkor igazi, mikor már saját bőrén éli át a dolgokat. Az egyik mozdonyvezető, mondhatom azt is, hogy barátom volt, idősebb volt, de nagyon jól megértettük egymást. Elmesélte a történetét. Ligetfalusi gyerek volt, és amikor 1938-ban visszacsatoltak minket Magyarországhoz, ők ott maradtak. Nőtlen volt, lehetett olyan húsz, legfeljebb huszonöt éves, néhány magyar érzésű barátjával átjött Magyarországra. Géplakatos volt a szakmája, és a vasútnál helyezkedett el, mozdonyvezető lett. Október 7-én, mikor az első bombázás volt, éppen Pestről jött, vonatot hozott. Nem engedték be Újvárba, merthogy légiriadó van, úgy is tele van az állomás. Ők is várták, hogy vége legyen a riadónak, de riadó helyett lett aztán a bombázás. Ott maradt Udvardon a vonattal, pár kilométerre Újvártól. Onnan végignézték, mint a színpadon az előadást, hogy mi történik pár kilométerre tőlük, gyönyörű napfényes szombati nap volt, mindent láthattak, azt is, hogy az állomást veretik rettenetesen. Közel az állomás végéhez volt a rendező pályaudvar, azzal átellenben volt a mi sporttelepünk, és a végében volt két ház, olyan három-négyemeletes épületek lehettek, ő az egyikben lakott. És mint elmondta, ő már akkor majd megbolondult, bement az állomásfőnökhöz, ő a gépet itt leállítja hidegre és megy Újvárba. Fogta magát, és hazajött. Mikor bejött Újvárba, látta, hogy az egész állomás egy romhalmaz. Az ő házuk teljesen össze volt roskadva. A lakók, már aki otthon volt, lemenekültek a pincébe, és azokra rádőlt az egész épület. Majd megőrült, de nekiálltak ott menteni a menthetőt. Tudták, hol a lejárat, onnan akarták mindenáron eltakarítani a romokat, de hát ha azok a hatalmas téglafalak összedőlnek, ottan csupasz kézzel mit lehet csinálni? Szerszám nem volt, hát amit lehetett, feszítővasakkal próbálkoztak eltávolítani. Másnap délre értek le a pincéig, de az is be volt szakadva, ott megint bontani, keresni. Végül meg is találta a feleségét és a kislányát. Nem tehetett mást, kihozták őket és egy talicskán kivitte a többi halotthoz a temetőbe. Még csak eltemetni se 215
