Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
ki egyik, ki másik osztályon dolgozott. Kimentünk a műhelynek a másik oldalára, ott voltak óvóhelyek, káposztáshordóknak hívtuk őket. De nem mentünk le, gyönyörűen sütött a nap, kifeküdtünk, élveztük a napsütést. Közben jött az egyik srác:- Te, a Kaposi Jóskáék megbeszélték, hogyha riadó lesz, akkor a Mancika és a lányok a Flengerből - az lánynevelő intézet volt - kijönnek a Szigetbe. Újvárnak van az a szigete az öreg és az új Nyitra között, az volt a sétatér, meg találkahely. Tizennyolc-tizenkilenc évesek voltunk, már akadtak, akik udvaroltak, és kíváncsiak voltunk, hogy hát hogy néz ki az a Mancika. Kimentünk oda, és ott egy fűzfa körül feküdtünk le, közel a hídhoz: hajönnek a lányok, lássanak és mi is meglássuk őket. De a lányok nem jöttek. Egyszer csak, fél egy tájban, repülőgépeket láttunk elhúzni észak felé. És ez olyan fél kettő tájban lehetett, amikor jöttek visszafelé. Hátjönnek. Magasan jöttek, négyötezer méter magasságban voltak a Liberatorok, csak úgy csillogtak a napfényben. Egyszer csak valami harsogást hallunk. Mi az ottan? Jó isten, robbanások! Surány felől jöttek, ott volt a téglagyár, és az út másik oldalán a temető, ott estek le az első bombák. Úristen! Erre ahányan voltunk ott, annyifelé szaladtunk. Én ki az udvardi határba, október volt, a kukoricák még álltak. Aztán már nem bírtam szaladni. Mikor jött egy hullám, akkor földhöz vágtam magam, pedig nem énrám vadásztak, azt sejthettem, de nekem ez újdonság volt, soha nem vettem részt még bombázásban. Hát, az volt az első. Szörnyű volt, hét hullámban jöttek a bombázók! Aztán mikor már jó ideje nem jöttek gépek, fogtam magam, elkezdtem visszafelé menni. Ahogy a hidat elhagytam, Pirítónak hívták azt a lakótelepet, egyforma házak voltak, az első republika alatt épültek, sok vasutascsalád is ott élt, tudtuk, hogy itt a Stancék laknak, amott meg ezek, nagyjából azt ismertük. És a házak jó része összedőlve, romhalmaz az egész. Úristen, és én csak mentem a műhely felé, ott láttam aztán az első halottat, Morovicsnak hívták, galántai kovácsmester volt. Ott feküdt hanyatt, nem volt megroncsolva, úgy látszik légnyomás érte, mert ömlött a szájából a vér. Ez volt az első halott, amit láttam. És mindenhol a romok, és ahogy közeledtem a műhely felé, a vasút felé, minden romosabb és romosabb volt. És még az volt a szörnyű, hogy az állomásban bent álltak a szerelvények, utólag tudtuk meg, hogy két menekültszerelvény is, erdélyi menekültekkel. És ráadásul két lőszervonat, azok is égtek, és a lövedékek robbantak, süvítettek mindenfelé. Nekünk is ott égett a műhelyünk, teljesen lerombolva, a csarnokok összedőlve, rá ott azokra a mozdonyokra, ahogy szét voltak szerelve. Ha most látnám, akkor is elborzadnék tőle, pedig azóta láttam sok minden retteneteset. Aztán egy ideig ott voltunk mi is, oltottuk a tüzet, mert a vízvezeték nem volt megsérülve, ott az egyik daru a tisztítókanálisok mellett - darunak hívtuk azokat a nagy csapokat, amikből a mozdonyok vették a vizet -, az működött, és onnan kannával hordtuk a vizet. Minden égett, és mi sorban állva kannával ott voltunk egész estig. Októberben hamarább kezdett már sötétedni, olyan öt-hat óra tájban már arra lettem figyelmes, hogy már nincs szomszédom, már amodébb kell lépni a kannáért. Mikor már nagyon megritkultunk, már láttam, hogy itt ellógnak az emberek. Mindegyikünk szerette volna a holmiját összeszedni, de ahol az én szekrényem volt, ott láttam, hogy rá van dőlve minden, oda bejutni nem lehet. Volt ott még két deáki gyerek, tanoncok voltak, egy elsőéves meg egy másodéves, mondtam nekik, hogy tűnjünk el mi is. Kifelé a téglagyári tavak között volt egy átjáró, és azon aztán kilógtunk, de már olyan félsötétben, lehetett olyan fél hét, hét óra. Jöttünk, és persze arról szó se lehetett, hogy vonatot kapjunk, az újvári állomás kimondhatatlan állapotban volt a bombázás
