Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
bálták rájuk, hogy »a hazátlanok ide jönnek, és itt elveszik amiért mi gürcöltünk«! Most már boldogulnak, de azon az áron, hogy a svábokat onnan elkergették, mert ha ott nekik is újra kellett volna mindent kezdeni, minden nélkül, hát bizony nagyon keserves lett volna - így is elég keserves volt. Mi nem tudjuk felvenni a versenyt az iparkodóbb emberekkel, a vállalkozó szellemű emberekkel. Mi valahogy tudunk ragaszkodni ehhez a röghöz, és itt kitartunk mindhalálig - persze most már ugye jobban mozog a nép. Hát mondjam, hogy az élhetetlenségünket is példázza ez? Hogy itt mindenki tud boldogulni, csak mi nem tudunk? Ne másokat hibáztassunk örökké, hanem a saját képességeinket, meg lehetőségeinket is tegyük már egy kicsit a mérlegre. És hogyha kiegyenlítjük azt a mérleget, hogy hát én is vagyok olyan vállalkozó, én is vagyok olyan belemenős gyerek, talán vagyok olyan ügyes is, akkor igen, akkor aztán majd kiderül. De még akkor is, ha mások mérnek, még akkor is ők válogathatnak, hogy hát kit válasszanak, ezt, vagy emezt? Nem biztos, hogy engem fognak választani. A magyaroknak bebeszélték, hogy mi uralkodó nemzet vagyunk. És ez nagy-nagy hiba. Mert az uralkodónak valamilyen képességeket is fel kell mutatni. Hogy ő azért uralkodhat, mert jobb, több másoknál. Mindig beszélünk a magyar kultúrfölényről, amit mi elhiszünk, hogy létező dolog. Mert tudunk helytállni, vannak olyan magyar tudósok, akik igazán helytállnak nemzetközi viszonylatban is. Nem csak idehaza, ott kint is tudnak produkálni. Vannak, de viszonylag kevesen. Ha jobban megnézzük azt a tizenkét vagy tizennégy Nobel-dijasunkat, kiderül, hogy nagy része zsidó közülük. Lehet, hogy őszintén magyarnak érzi vagy érezte magát, de ha úgy vesszük a dolgot, hogy elsősorban zsidó vagy, és amellett vagy magyar? Hát nagyon kérdéses a válasz. Én nem arról beszélek, hogy kevés a tehetség, de a sok tehetség között mennyi a más származású. Nem azt mondom, hogy mi tehetségtelenek vagyunk, de mások vagyunk, sok mindenben le vagyunk maradva azoktól, akiket most át akarunk ugrani. Nem megy. És amikor valakik elkezdik a tiszta magyarságot, meg az ősmagyar, tősgyökeres magyarságot emlegetni, és csak azt fogadják el, aki Árpád apáig vissza tudja vezetni a családfáját, az tiszta képtelenség. Érsekújvár bombázásai Mikor 1944. szeptember 1-jén felszabadultam, segéd lettem. Addig kaptunk mi is fizetést, de csak pár pengőt, ami a mostani fiataloknak zsebpénznek se lenne elég. Magától értetődik, hogy én mindent az édesanyámnak odaadtam, és mindennel elszámoltam, nekem a zsebpénz az ismeretlen fogalom volt, csak később hallottam, hogy olyan is létezik. Amikor október elején az első fizetést hazahoztam - kaptam valami száznegyven pengőt -, édesanyám fellélegzett:- No, már valahogy meg fogunk élni. Amikor felszabadultam, utána visszavittek a tanműhelybe, bent fogtak oktatónak. A srácokkal ott aludtam, mert akkor már igazán nem lehetett vasúton utazgatni. Hetente csak egyszer jöttünk haza, tiszta ruháért, miegymásért, felpakoltunk, és akkor egy hétig bent voltunk. De ez csak pár hétig tartott, mert október 7-én Újvárt is bombázták. Ez teljes váratlan volt számunkra. Olyan negyed-fél tizenkettő tájban riadót fújtak és akkor ki kellett üríteni az egész üzemet. Mi ott a műhelyben olyan ötszázan dolgozhattunk, és annak a tömegnek az egy kiskapun kellett kimenni. Összetorlódtunk a kapu előtt, mikor szaladtunk volna ki. Összeszedődött az a társaság, akikkel együtt voltunk inasok, valami heten-nyolcan, már akkor felszabadult segédek, de 213
