Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
212 Vagy itt is Deákin például, ami megmagyarázhatatlan. A zsidók a 19. század húszas éveiben kezdtek beszivárogni, addig nem voltak Deákiban. A hátukon hozták a vagyonukat, mert hát mi volt? Ők olyan mindenhonnan szaladó emberek voltak. Aztán három zsidó a főutcának a közepén jobbágytelkeket vett meg. Miből, hogyan? Szóval egy tehetséges nép volt, aki tudott magán segíteni, akit ha hagytak volna dolgozni, lehet, hogy a teljes irányítást átvették volna a faluban. Például az 1910-es években a Kollman Gyula volta leggazdagabb közülük, kölcsönöket adott másoknak. Nem mondom, hogy uzsorakamatra, nem tudom, hogy milyen kamatra, de ezzel foglalkozott. Üzlete volt, vegyeskereskedése, és tagja volt a községi tanácsnak. Ez így volt. A deáki határ az a deákiaké volt, a perediek jöttek esetleg segíteni, ha kevés volt a munkás. De a deáki zsidók közül egyetlenegyse dolgozott a határban. Például volt három férfitestvér, az Eignerek. A Lázár és a Mózes baromfi-kereskedők voltak, a Gábornak volt egy szatócsüzlete, vegyesáru-kereskedése. De az olyan volt, hogy nem volt záróra nála. Ha este nyolc órakor valami asszonynak eszébe jutott, hogy »tejó isten, holnap kenyeret akarok sütni, és nincs itthon élesztő« - akkor szólt a gyereknek, hogy »szaladj el az Eignerhez, hozz egy hatosért cajkot« - húsz fillérért élesztőt. »De mondd meg, hogy írja fel!“ így ment. Pénzt nem tudott adni - írja fel. A gyerek bement az üzletbe, a csengő csengett, az öreg kiszólt a konyhából, »Mi van?« »Anyám küldött, hogy hozzak egy hatosért cajkot.« »No várjál, mindjárt megyek.« Feldobta a hózentróglit a vállára, mert éppen vacsorázott, kiment, kimérte. »De az anyám azt mondta, hogy írja fel.« »Jól van« - és szó nélkül elővette a könyvet, és felírt. Hogy mit és menynyit, az az ő titka volt. Mert azt a könyvet ő nem adta soha senkinek a kezébe, abban az ő dolgai voltak felírva. Igen, de olyan szorgalmasan írt - hát üzlet üzlet ugye -, hogy adós volt neki az egész Alszeg. Az alszegiek azok szinte kivétel nélkül a majorban dolgoztak, a papi birtokon. És ott a fő bevétel az aratás volt. Tizedekért arattak, minden tizedik kereszt az övéké volt, ez így volt a szerződésükben. Volt olyan esztendő, hogy jól kerestek, tehát a három heti aratás alatt - igaz, hogy csépelni ingyen kellett nekik - megkeresték az egész évi kenyeret a családnak. Volt úgy, hogy tizenhárom-tizennégy mázsa gabonát is kaptak. Felrakták nekik a kocsira, és amikor hozta haza, rálármázott a kocsisra, hogy »Jóska, Eigner előtt megállunk.« Megálltak Eigner előtt, és ha tizenkét mázsa volt, abból lehet, hogy hat-nyolc zsákot le kellett dobni, az Eignernek az adósságát. Eigner csak ült, »ott a raktár, vigyétek be.« Be is vitték neki. És akkor kezdődött elölről, megint jött az ősz, még valahogy karácsonyig a nyári keresetből tartott, de aztán karácsony után jött a felírás, és jövő aratáskor ugyanez ismétlődött. És volt rossz esztendő is, amikor csak nyolc mázsát kerestek, akkor is a nyolc zsák lement a zsidónak a raktárba. Szóval a zsidókról ennyit, ők kihasználták a népnek az együgyűségét. Meg azt, hogy mi nem vagyunk képesek egyáltalán elszakadni a földtől, és valami mást keresni, valami jobbat. Aki itt minálunk elment, itt hagyta a munkát, azt csavargónak nézték, »büdös volt neki a munka, azért ment el«. Pedig lehet, hogy azzal járt jól, hogy elment, és valahol az iparban, ha nem is vitte sokra, de önálló ember volt, nem állt a háta mögött senki. Magyarországa második világháború alkalmával a népességének a legjavát veszítette el. Nem csak a zsidókra gondolok, és azokra a fiatal férfiakra, akik elmentek és aztán isten tudja, ott maradtak, ott pusztultak. A németeket, a másik iparkodó népet, akik, azt lehet mondani, mintaszerű gazdaságokat csináltak ott a Dél-Dunántúlon, azokat is elkergettük. Helyükbe mentek a bukovinai székelyek. Oda mentek a mi gazdáink, akik ki lettek forgatva abból, amit az őseik a szülőföldjükön összehoztak maguknak. Mikor odamentek, beültették őket a svábok helyére, és az ottaniak kia-
