Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
dent. Voltak ottan értéktelen dolgok, de maradt ott sok érték is, mert voltak nagyon jómódúak is a zsidók között. A gettóba még azért csak bevitték minden értéküket, aztán mikor az indulás volt, ott kellett hagyni szinte mindent. Még sok háznál lehetne találni olyan holmit, ami onnan származott, amit persze nehéz volna igazolni. Valaki azt mondaná, hogy »te, ez a Sternéknél volt« -, akkor mit mondana az illető, nem tudom. Csak azt tudtam, amit mondanak, hogy hát a cigány asszonyok még hordtak ilyen dolgokat - szőnyegeket, edényeket, meg hasonlót - és árulták. Annak a zsidónak, mikor megszerezte, nagy érték volt, aki aztán eltulajdonította, annak is nagy érték volt, és eladta aztán olcsón egy és másért így a falun. Ez szörnyű volt igazán. Minden ilyen felfordulás rettentő bántalmakkal jár. Ha abban az időben Deákiban százhúsz zsidó volt körülbelül, és abból visszatért tíz, vagy tizenöt is - de én nem tudok többet mondani háromnál, négynél -, akkor is azt lehet mondani, hogy az csak egypár százalék. Azt lehet mondani, hogy a kezemen megszámolhatom, kivel találkoztunk a háború után: tudom, hogy a Senk Jakab hazajött, a Grünwald testvérek, Elza és a Pista is. Másokról nem is tudok, persze én később jöttem haza. És akkor a többi hol van? Ott, Galántán is például az osztályunkba járt két zsidó gyerek. 1938-ig a szlovák polgárinak volt magyar tagozata, abba jártunk mi. Sellyén csak szlovák polgári volt, Galántán kivételesen engedtek, hogy lehetett a szlovák polgárinak magyar tagozata. Tehát az a peredi, zsigárdi, farkasdi gyerek aki a csángóval3 bejött Sellyére, az már örült, hogy odáig eljutott, nem szállt fel a vonatra, hogy még tovább menjen Galántára. És nem mindenkinek volt olyan anyagi lehetősége, hogy például Érsekújvárban vagy Komáromban tanuljon tovább a gimnáziumban. Általában a nép megelégedett a nyolc általánossal. Akik aztán 1938 után a szlovák polgáriból átjöttek, azok majdnem mind magyarok voltak, de jöttek tiszta szlovák gyerekek is, akik, azt lehet mondani, alig-alig tudtak magyarul. 1938-ban nem kezdtük el az iskolaévet, mert decemberig a katonaság foglalta el - lettünk volna olyan harmincöt-negyvenen az osztályban. De mikorra karácsony után elkezdtünk iskolába járni, akkor annyira felduzzadt az osztályunk, hogy már nyolcvanötén, nyolcvanhatan voltunk az osztályban. A padok tetején, a sarkokban, az ablakpárkányokon, mindenhol ültek a gyerekek. A szegény tanár bejött, és fogta a fejét, hogy »hát ebben az őrületben hogy fogok tanítani?« Verte az asztalt, hogy csend legyen, persze eszünkben se volt befogni a szánkat, mindenki csinálta a magáét. Aztán a harmadik osztályra már helyreálltak a dolgok, több osztályt nyitottak, a városban is, akkor már azért rendezetten mentek a dolgok. De akkor, az 1938/39-es tanévben abszolút fejetlenség volt. A két zsidó gyerek egymás mellett ült a leghátsó padban. Az egyik egy nagyon aranyos, stramm gyerek volt, Stern Tibinek hívták, olyan lányos, hófehér arca volt, fekete haja. Otthon németül beszéltek, az utcán szlovákul, azelőtt szlovák polgáriba járatták, de magyar gyerek volt. 1938 után gyorsan átjöttek a magyar iskolába. És ott ő így ült, befogta két fülét, a szótár előtte, és angolul tanult. Természetesen mi hülyék voltunk ilyen dolgokhoz, hát csak csodálkoztunk, hogy mi a jó istennek angolul tanulni? Az a gyerek, mikor mi ottan hülyültünk, angolul tanult. Tudatosan. Tehát ilyenek voltak a zsidók: ők nem csak alkalmazkodni tudtak egy helyzethez, előreláttak helyzeteket, és készültek rá. Hogy aztán mi lett a sorsa a Tibinek, nem tudom, de én nagyon sajnáltam volna, vagy sajnálnám most is, ha azt is így utolérte volna a végzete. 211 3 Vágsellyét Negyeddel összekötő vasúti szárnyvonalon közlekedő vonat.
