Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Merva Arnold

210 túlsó oldalán fel is építettek valami tizennégy vagy tizenöt házat. Van, amelyik máig is megőrizte azt a formáját, de a legtöbbjét már átépítették azóta. Ez olyan engesztelésféle próbált lenni a perediek felé.

Deákin a csendőrség mással volt elfoglalva. Pereden a cigányság nagyon elenyésző volt, Deákin viszont annál többen voltak, és őket nehezen lehetett kordában tartani. 1938 után az a mondásuk volt, hogy, »áá, jobbak voltak a cseh csendőrök, mert a cseh csendőr az csak írt, írt, az nem törült, de a magyar az nem is ír, az mindjárt törül!« Szóval sokszor nagyon megverték őket, és így aztán látszólag megszelídültek, mert már érezték, hogy olyanokkal kerültek szembe, akik gondolkodás nélkül odavágnak, és nem is kicsit. A csendőröknél állítólag az volt a szabály, hogy száznyolcvan centin felülinek kellett lenni. Ez alól voltak kivételek természetesen, de mind jól megtermett falusi gyerekek voltak, nem városi fiúk. Falusi szegény gyerekek voltak, de aztán mint állami alkalmazottak állandó és jól fizető állást töltöttek be. Minden állam a saját támaszait megerősíti anyagilag. Most sincs másképp, aki közel áll a tűzhöz, az jobban melegszik.

Egy jellemző dolgot mondok. Negyedikes koromban, mi olyan tizenötödik évünkben voltunk, volt egy hitoktatónk, egy felszentelt pap. Homokinak hívták, de ez felvett neve volt, valahonnan Dél-Erdélyből szöktek át, mert Erdélynek a déli része román kézen maradt, és onnan tömegesen jöttek át a magyarok az északi részbe. Azt mondta, hogy ők is átjöttek, mert nem volt nyugalmuk: átszöktek, és akkor elkapták őket. Internálótáborban sínylődtek valami három hónapot, és akkor aztán széthelyezték őket. Őt ide, Galántára hozták, káplánnak. Az ottani esperesplébános egy szlovák ember volt, volt két káplánja, és a Homoki volt az egyik. És egyszer nagyon kiborult:- Ilyet még én nem láttam, amit mivelünk végeznek. Az életünket kockáztattuk a szökéssel, akkor az internálótábor, most itt vagyok káplán, a fizetésem hetven pengő, és egy csendőr őrmesternek kétszázhúsz pengője van - ilyen őszintén elmondta.

Innen, Deákiról is elmentek csendőrnek valami négyen-öten. Tudtuk, kik voltak, mik voltak: hát isten őrözz, hogy én azt megbántásból mondjam, hogy az uradalomnál dolgoztak mint béresek. Elmentek csendőrnek, akkor aztán már nem ismertek senkit. Mert még apját, anyját is felpofozta volna, hogyha éppen úgy hozta volna a dolog. Szóval a csendőrök kegyetlenek voltak, és éppen azért teljesen elfeledkeztek a származásukról. Távoli vidéken szolgáltak, úgy, hogy ismerős még véletlenül se legyen, akivel összenézhetne. Neki már csak azokkal volt szabad egyetértenie, akiket számukra kijelöltek. És főleg a parancsot végrehajtani, irgalom nélkül.

Zsidók és a nemzetiségek

Amikor a zsidókat elvitték, én Újvárba jártam. Azt lehet mondani, én nem tartózkodtam Deákin, mert minden reggel hatóra előtt indulta vonatom, legjobb esetben este fél nyolckor értem haza. Téli időben Deáki számomra csak egy sötét falu volt, mert közvilágítás nem lehetett a repülők miatt, tehát mintha egy kihalt falu lett volna. Azt tudom, hogy nyáron, valahogy júniusban, júliusban szedték össze őket, átvitték Sellyére, és ott valahol a zsinagóga közelében, a Farkasdi utcán alakítottak ki egy gettót. Már addig is igyekeztek mindent átadni, leadni másoknak: azt nem tudom, hogy hogyan is történtek ezek a dolgok, mert nekünk nem volt közeli ismerősünk, csak amit hallott az ember, hogy a »zsidó ezt adta neki, meg azt adta neki, meg ráhagyott«, meg ilyesmit. Hallottam például olyasmit is, hogy mikor azt a gettót felszámolták és elvitték a zsidókat, verekedés volt a rengeteg holmiért. Mindenki magának akart min-