Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
volt a fejadag. A nehéz testi munkás az kapott valami harmincöt dekát, de hát az is elképesztően kevés. És ráadásul, én mint falusi gyerek mondom ezt, hogy kevés, hát akkor mit mondhatott a városi, aki tényleg csak annyihoz tudott hozzájutni? Mert mi azért a falun megvoltunk. És akkor még mindig cserkészkedtünk. Olyan hihetetlen számomra, hogy amikor már Magyarország területén voltak a szovjet csapatok - megkerülték a Déli-Kárpátokat, és aztán már Szerbia felől törtek föl -, és mi még mindig táboroztunk, Balatonkenesén. Nézegettük azt, hogy ott a Balaton felett légi csaták voltak, láttuk ezeket a Lightningeket, kéttörzsű gépeket, ahogyan fel-le cikáznak, és aztán mikor valamelyik belezuhant a vízbe, hát az nekünk olyan élmény volt. Érdekes, gyerekfej, még mindig nem voltunk eléggé felnőttek. Magyar csendőrség Pereden a kommunista párt nagyon erős volt, az első republika alatt mindig május 1- jén szoktak felvonulni Sellyére a járási ünnepélyre, a templomi zászlót vitték, mert hát az vörös volt, ugye? A bicikliküllők közé és a kormányra piros krepp-papír szalag volt felcsavarva, szóval mindent igyekeztek kimutatni. Általában az lett a dolognak a vége, arra számítani lehetett - a cseh rendőrség néha be se engedte őket Sellyére -, hogy előbb-utóbb fognak futni hazafelé. Az egyik gazda, aki később bíró lett, minket gyerekeket felbiztatott - ott, az utcának az egyik oldala nem volt beépülve, Jónás-kertnek hívták azt a részt, ott csak szilvafák meg mindenféle bozót volt -, elbújtatott oda:- Mikor a perediek fognak erre szaladni, akkor jól dobáljátok meg őket! Nekünk persze tetszett ez a hecc, nem tudtuk, miről van szó, csak elbújtunk a bokrokban, odakészítettünk göröngyöket, mert kő nem volt akkor az utcánkban, és amikor aztán szaladtak, akkor dobáltuk őket, persze »az anyátokat!«, kiabáltak ránk. Ha elkaptak volna bennünket, csúnya verés lett volna belőle, de mi akkor befelé szaladtunk volna a faluba. Nos, ez is úgy hozzátartozott a május elsejéhez. Miután bejött a magyar hadsereg, jött a magyar csendőrség is. Nem tudom, hogy Deákin volt-e őrsük, vagy pedig csak kijártak hozzánk. Deákin nagy zűrök nem voltak, de Pereden megtörtént az, hogy az egyik ilyen kommunista párttagot agyonverték. A csendőrségnek tudomására jutott, hogy itt van néhány ember, akik a kommunista pártban vezető szerepet játszanak, és az egyiket behívták adóügyben. Hogy mi történt ott, azt nem tudjuk, csak annyit, hogy agyonverték. Ez 1939 tavaszán játszódott le, és az olyan megdöbbentő volt. A csendőrök lehet, hogy maguk se akarták agyonverni, csak ütötték, ameddig bírta, és belehalt. Ezen aztán Pereden felzúdult a nép, és ott már ilyen versikék jelentek meg a kerítéseken, hogy »Magyar a magyarért, agyonverték a peredi embert az adóért«. Ugyanis akkor volt az a Magyar a magyarért mozgalom, aminek a Horthy kormányzó felesége volt a fővédnöke, hogy hát a felvidékieket istápolni kell, mert visszatértek hozzánk, holott mindenki látta, hogy a Felvidék jobb gazdasági állapotban van, mint éppen Magyarország, amely nagyon le volt rongyolódva. És amikor ezt az embert agyonverték, akkor tavasszal már megjött a híre annak, hogy ONCSA-házakať fognak építeni Pereden. És tényleg, az állomás 2 2 Az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA) családtámogató programjának keretén belül a Magyarországhoz visszacsatolt felvidéki területeken 1941 és 1944 között mintegy 1300 szociálisan hátrányos helyzetű, sokgyermekes családnak építettek a korszak viszonyaihoz képest modern és jó lakhatási feltételeket biztosító családi házat. Vö. Simon Attila: Magyar idők a Felvidéken (1938-1945). Budapest, Jaffa, 2014, 107. 209
