Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
Aztán azon a nyáron Barátkán táboroztunk, egy gyönyörű vidéken. Közvetlen a Sebes-Körös partján volt a táborunk, azt lehet mondani, hogy a sátornak a túlsó végétől csak három lépésre volt a folyó. Ott is volt egy érdekes élményünk. A vonat háta mögött volt egy teherkocsi, amibe Újvárban berakodtunk, és ahol átszálltunk, ott mindiga kocsit áttették a vonatra, amivel mentünk tovább. Barátkán megálltunk, a kocsit kiállították egy mellékvágányra, a rámpa mellé, és ott rakodtunk. Gyönyörű júliusi idő volt. De most aztán hogyan lesz?- Arnold, menjetek be a községházára - mondja nekem a vezetőnk -, a jegyző úrtól kérjetek egy fuvarost, aki a holminkat beviszi. Jött velünk a Marci bácsi is, és bementünk a jegyzőhöz. Mindjárt szívélyesen fogadott bennünket, magyar jegyző volt természetesen, és addig még mi nem beszéltünk senkivel a faluban.- A Mátyás bácsi majd behordja magukat - mondta és mindjárt indított, hogy hol találjuk meg őt, megmondta a házszámát. Megtaláltuk, az öreg ilyen nagy bajszú ember volt, kimentünk vele, és rakodtunk. Akkor láttam azt, hogy gumikerekek vannak a kocsira felszerelve, azóta is ilyeneket látok az erdélyi híradásokban. Akkoriban mindegyik kocsi oldalán volt ilyen tábla, amiről le lehetett olvasni a nevet, lakcímet. Leolvastam, hogy Magyar Mátyásnak hívják. Aztán mentünk be vele, és valamelyikünk olyasmit talált kérdezni:- Mennyien vannak itt magyarok?- Magyarok? Hát vannak - azt mondja -, de nemigen sokan - és feltűnt, hogy nem azt mondta, hogy »vagyunk«, hanem hogy »vannak«.- Hát miért mondja, hogy vannak, hát maga?- Én nem vagyok magyar - mondja.- De hisz még a neve is magyar!- De én nem vagyok magyar, én román vagyok. Ez olyan megütközést keltett bennünk, hát hogy létezik ez? De nagyon óvtak bennünket, hogy azon a hegyen túl nem szabad menni, mert ott volt közvetlen közelben a határ, ha ott elfognak bennünket a románok, akkor már visznek is bennünket. Táboroztunk, éltük a magunk életét, tábortüzeket csináltunk, főztünk, egyikünk jobban értett a főzéshez, mint másikunk, de azért mindig megettük az ételt. Kolozsváron voltunk kirándulni, megnéztük Mátyás király szülőházát. A Jád-pataktól nem messze volt egy magas hegy, azt mondták, hogy valami 1300 méter magas, felmásztunk rá. Aztán egyszer, ez valahogyan július vége felé volt, kaptuk a hírt, hogy Olaszország kilépett a háborúból.1 Ez olyan hihetetlen volt, és akkor úgy felrémlett, hogy úristen, hisz ennek a háborúnak akkor lehet, hogy már vége lesz! Ha Olaszország mint a leghűbb szövetséges cserbenhagyta Németországot, akkor vége lesz a háborúnak. Még mi nem voltunk közvetlenül érintettek, nem is hallottam, hogy a társaim közül valakinek a családjában történt volna valami a fronttal kapcsolatban, könnyen vettük, de már akkor érdekelt volna bennünket, hogy már legyen vége a háborúnak. De a háború csak ment tovább a maga útján. Aztán jött az 1944, hát az keményebb volt. Csak annyit mondhatok, hogy akkor már a termények beszolgáltatása rettentő szigorú volt. Már Magyarországon is, itt ahol termett a kenyér, itt is csak húsz dekát kaptunk naponta belőle, olyan alacsony 1 Mussolini letartóztatásáról (1943. július 25.) lehetett szó, Olaszország szeptember 8-án lépett ki hivatalosan a háborúból.
