Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
Mivel vasutasok voltunk, szabadon utazhattunk az egész akkori magyar területen. 1942-ben voltunk először Keszthelyen táborban, akkor láttam a Balatont először, nekem az óriási élmény volt. Közvetlen a Balaton partján volt a táborunk, fürödtünk, csodára éreztük magunkat. Nem vettünk róla tudomást, hogy ugyanakkor kint a frontokon mi történik, akkor az még nekünk csak újsághír volt. De aztán 1943-ban, miután megvolt a doni áttörés, valahogyan április-májusban kivezényeltek, mert hogy egy kórházvonat érkezett Újvárba, és hogy a kirakodásnál legyünk ott. És ott amiket láttunk, az borzalmas hatással volt ránk. Volt olyan, akit egy kosárban tettek le, lábai leszakadva, lefagyva, borzalmas volt. Az a látvány aztán igazán még a legvadabb háborúpártit is egészen kiábrándította volna a háborúból. Sok rokkantat raktunk le. Először a régi kórházba vitték őket, de az hamar megtelt, és akkor aztán szükségkórházakat alakítottak, kiürített iskolatermekbe, ilyenekbe helyezték el a sebesülteket. És akkor azok a felhívások, hogy segítsünk a honvédjeinken, istenem! Már 1942-nek az őszén gyűjtöttünk a honvédeknek - volt ilyen szerkocsink, amivel a cserkészek az ellátást kicipelik a táborokba, azt húztuk magunkkal, és ruhaneműket próbáltunk gyűjteni. Az asszonyok adtak, hogy »a honvédeknek csak legyen meg mindenük!« De hát ki tudta, hogy egyrészt ott mi jut nekik abból, hova megy az az egész, és aztán tényleg ez a megoldás? Ha egy hadsereget kiküldenek a frontra, legalább látnák el mindennel, nem csak fegyverrel, hanem ruhaneművel, élelemmel is. Ezt az itthon lévők soha nem érezték, hogy az milyen borzalmas, felkészületlenül benne lenni a harcban, és úgy védekezni, egyrészt az ellenség, másrészt az időjárás ellen. Aztán épségben megmaradni és hazajönni. Van, akinek sikerült, de számtalanul ott maradtak. Aztán 1943-ban volt egy nagyon szép élményem. Négyen lettünk kiválasztva, hogy megyünk táborhelyet keresni, hárman gyerekek a mi évfolyamunkból és a cserkésztisztünk, Várnagy Marci, aki tanoncoktató volt. Több mint egy hétig lent csavarogtunk Erdélyben. Nekem Erdély olyan fogalom volt, amit itthoni síkvidéki fejjel el se tudtam képzelni - az ember csak megy, és aztán szebbnél szebb, gyönyörű hegyek vannak, de mire a gyönyörű hegyre felmászik az ember, akkorra elfelejt minden szépséget, mert akkor már csak a lábaiban érzi, hogy »a szenvedésit, még mindig nem vagyunk a csúcson?« Bejártuk a Gyimesi-szoros környékét, Csíkszereda környékét, le Tusnádfürdőig, még azon túl is mentünk. És akkor találkoztam egy olyan érdekes dologgal. Kimentünk Tusnádfürdőtől az Olt partján dél felé, Sepsibükszádra akartunk eljutni. Találtunk borvízforrásokat, mert ott azt a pezsgővizet borvíznek nevezik: ittunk, csatangoltunk, egyszer csak ránk szól valaki:- Állj! - Hát mi a jó isten? Felállt egy katona, a puskát rám szögezi: - Hogy mertek ide bejönni? - Hát, nem jöttünk mi be, csak megyünk magunk útján.- Hova mennek, kik maguk? - kérdezte, és kiderült, hogy nem szabad ide bejönni, mert itten ez már katonai terület. - Ott a határ, a táblákat nem látták? - Látta a fene, gondoltuk, akkor nem jöttünk volna be, hogyha láttuk volna. Aztán így beszélgetés közben kiderült, hogy itt az Árpád-vonalat építik.- Hát itt a határ? - kérdeztük.- Dehogy van itt a határ - azt mondja -, odébb van, még legalább harminc kilométer légvonalban is.- És itt bent építik a vonalat?- Bizony itt - azt mondja -, lehet, hogy szükség lesz rá - még ő csak olyan feltételes módban mondta, hogy »lehet, hogy szükség lesz rá«. Aztán a végén nem volt rá szükség, az oroszok megkerülték, és délről jöttek be Erdélybe. 207
