Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
ERVA ARNOLD 206 volt részünk. Én úgy érzem, ennek is köszönhettem, hogy túléltem a következő évek megpróbáltatásait. Művezetőm, Szuromi Laci bácsi, pesti gyerek volt, de nagyon keményjó sportoló volt, sífutásban volt magyar bajnok. 1942-ben, 1943-ban önként kiment a frontra, de abban is volt egy kis számítás. A honvédségnél rájöttek arra, hogy az oroszok nagyon jó sízők. A sífutók a harcok folyamán a honvédségnek sok problémát okoztak. A fehér hólepelben támadó szovjet katonákat nem is lehetett látni, csak azt, hogy már itt vannak. Ezek ellen védekezésként, vagy járőrszolgálatra akartak kiképezni embereket a honvédségnél. Magyarországon a sízés abszolút ismeretlen dolog volt, csak néhány embernek volt a bolondériája. Kiképzők kellettek, és mikor ezt Laci bácsi megtudta, vállalta, elment három hónapra. Mi nem nagyon bántuk, mert nagyon keménykezű ember volt, egy kicsit szabadabban éreztük magunkat akkor. Aztán az is letelt, viszszajött. De nagyon rendes ember volt, pedig néha akkora pofont kaptam tőle, hogy azt sem tudtam, hol áll a fejem. Akkoriban Farkas Pista bácsi műszaki főtanácsos volt a műhelyfőnök. Nagyon imádta a cserkészetet, a Cserkész Nagytanácsnak is tagja volt Pesten. És hát természetes, minket, tanoncokat is próbált ebben a keresztény szellemben megtartani, meg hát általánosság volt ez Magyarországon. Kaptunk egy kis igazolványt, amit minden héten le kellett a plébánossal bélyegeztetni, vagy aláíratni, hogy ott voltunk a szentmisén. Hát tudja az ördög, akkor még elsős lehettem, új ember, elég az hozzá, egyszer elfelejtettem az igazolványt. Az ünneplőruhámban mentem templomba, zsebre tettem és nem tettem mindjárt át a másikba, amiben bejártam Újvárba. Mikor másnap reggel odaértünk Újvárba, akkor jutott eszembe, hogy az igazolványt otthon felejtettem. Aztán mikor a vizit volt, a Laci bácsinak, vagy valamelyik oktatónak kellett ezt ellenőrizni. Hármunknál nem volt, Karcsi volt ott, meg az Andi, a másik két haverom. Kiálltunk egymás mellé, ők hímöltek-hámoltak, hogy ez meg az, de én megmondtam:- Tisztelettel jelentem, elfelejtettem - mert nálunk nem az »alázatosan jelentem« volt, mint a hadseregben, meg mindenhol, nálunk »tisztelettel jelentem«.- Elfelejtetted? - Durr, egy nagy pofon. Aztán a másik kettőnek azt mondja: - Nektek kettőt kellene kapnotok, mert ez legalább tisztességesen megmondta, hogy elfelejtette. Mit falaztok? Elfelejtette, kész! - így egy pofonnal megúsztuk. Újvárban is folytatódott a leventézés: ott a műhelyben voltak fiatal munkások is, segédek, és aztán voltunk mi, a tanoncok, külön leventecsapatunk volt. Még máig is megvannak azok az elismerő céduláim, hogy »kitűnően teljesítette a feladatot«, amit parancsoltak. Aztán elérkezett egy olyan pontja az életemnek, amire nem számítottam: a cserkészcsapatba léptettek be bennünket. Olyan alapon, hogy aki idejött mihozzánk, abból mind cserkész, tisztességes magyar ember lesz. A vasút az egy olyan cég volt, hogy szerette volna kinevelni magának a jövendő szakember-utánpótlást. Azok szép évek voltak, jó volt ott nekem! Egy picit összekaphattam magamat: volt bennem valami, amit, úgy éreztem, hogy megbecsülnek az elöljáróim is, és később is ezt tapasztaltam. Nagyon sok olyan élményem van, amiben soha az életemben nem részesültem volna, ha nem jutok oda. Azelőtt keveset tudtam a cserkészetről, de mikor belekerültem, épp úgy, mint a vallási életet, ezt is nagyon komolyan vettem. Fiatal korban fogékony az ember, megtanultam ezt is, azt is, ami a cserkészettel kapcsolatos. Az főleg önállóságra és találékonyságra nevelte az embert, hogy »minden helyzetben találd fel magadat, helyt kell állni«. És ez nekem nagyon vágott, mert én őszintén, tiszta szívből tudtam hinni valami célban, amit elém tűztek. Nem törtető voltam, csak hát volt bennem annyi, hogy egy kicsit előre kerüljek minden helyzetben.
