Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
arról természetesen nekünk nem volt tudomásunk. Honnan tudhattuk volna, hogy a németeknek vagy az oroszoknak mik az igazi céljaik? Azt valahogy megértettük, hogy az oroszok állítólag olyan területeket foglalnak vissza, amik valamikor Oroszországhoz tartozott. Hogy a németek miért foglalták el fél Lengyelországot, azzal nem voltunk tisztában. Tudomásul vettük, hogy így van. Aztán a németek mikor végeztek a lengyel hadjárattal, nyugatra fordultak. Akkor nagyon sokat hallottunk a Siegfried-vonalról, amit a németek építettek ki, a Maginot-vonalról, ami a francia oldalon volt, és mind a kettő azt hirdette róla, hogy az áttörhetetlen. A németek aztán megkerülték a Maginot-vonalat Belgiumon keresztül, és a végén, amikor elesett Párizs, hát az olyan megdöbbentő dolog volt. Azt gondoltuk, no ezzel aztán vége a háborúnak, Franciaország is le van győzve. 1941 tavaszán Galántára jártam polgáriba, már akkor negyedikes voltam. Akkor készülődtek a németek Jugoszlávia megszállására. Még mi nem tudtuk, hogy ennek háború lesz a vége, de már az előző hónapokban ment a készülődés. Ez minket már közvetlenül is érintett, mert a németek Magyarországon keresztül töltötték fel a hadseregüket, és annyira lefoglalták a Pozsony-Párkány-Pest fővonalat, hogy a civil közlekedés szinte lehetetlenné vált. Nekünk már akkor nem lehetett iskolába járni, mert a vonatokban nem lehetett bízni. Hol jöttek, hol nem, így 1940/41 telén ott laktunk. A polgári iskola mellett közvetlenül volt egy kis alacsony sárga házikó, egy idős házaspár élt benne. Ők maguk szlovákok voltak, a bácsi az nagyon törte a magyart, de a néni normálisan beszélt magyarul. Az egyik utcára nyíló szobájukat kiadták: kicsike volt, két ágy elfért benne, aztán négyen aludtunk a két ágyban, már alig vártuk, hogy vége legyen ennek a szoros közösségnek. Március második felében már kitaláltuk, hogy biciklivel fogunk járni. Aztán minden reggel be Galántára, tanítás után haza. Nagyon elgondolkodtató volt, amikor értesültünk arról, hogy 1940 őszén a magyar kormány barátsági szerződést kötött Jugoszláviával, és amikor húsvét táján jött ez a német támadás, a magyar hadsereg is bekapcsolódott a harcokba. Megint csak olyan egy-két hetes háború volt, mert a németek tönkrebombázták Jugoszláviát, a jugoszláv hadsereg felbomlott, a németek elfoglalták Jugoszláviát, aztán nekimentek Görögországnak. Ezek mind olyan dolgok voltak, amik szinte felfoghatatlanok voltak számunkra. Nem közvetlenül, de mégis tudomásunkra jutottak a dolgok, mert a sajtó ezt természetesen közölte, akkor már több rádió is volt a faluban - még akkor volt, mert utána, a következő években be kellett szolgáltatni a rádiókat, hogy ne lehessen mást hallani, csak arról értesüljünk, amiről a felsőbb hatóságok jónak látnak bennünket tájékoztatni. A sajtó például már, azt lehet mondani, annyira jobboldalivá vált, hogy kizárólag a németeknek a sikereit szellőztette. Megint csak azt akarták elhitetni, ami nekik az érdekükben állt, és arról hallgattak, ami a német oldalt nem jó színben tüntette volna fel. Aztán jött az, amikor a németek szembefordultak a szövetségesükkel, akivel nem egész két évvel az előtt megnemtámadási szerződést kötöttek. Ezek mind olyan furcsa dolgok voltak, gyerekszemmel, -fejjel érthetetlenek. A háború nagy eseményeiről, arról hogy a németek Moszkva alá eljutottak, tudomásunk volt, vagy a sztálingrádi csatáról, és akkor el voltunk hűlve, szűz Mária, Sztálingrád: hogy jutottak el odáig? Aztán tudtunk arról, hogy például a Kaukázusba is eljutottak a német csapatok, mert akkor már az olaj nagyon drága volt, és ott szinte közvetlen közelébe kerültek annak, hogy olajutánpótlásuk legyen. De azt nem érték el, ami később végzetes lett számukra. De mi ezt nem tudtuk, mert nem ismertük az összefüggéseket. Például a sztálingrádi csatának az elvesztése az lehet, hogy hónapokkal később jutott valahogy a
