Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Merva Arnold

Éltük a fiatal életünket, és tudomásul vettük, hogy háború van. Magyarország még 203 nem volt benne, tehát kívülről néztük az eseményeket. Fiatal gyerekként iskolába jártunk, és azt lehet mondani, hogy a futball érdekelt bennünket szinte legjobban. Hogy egy meccs hogy végződött, annak majdnem nagyobb jelentősége volt a számunkra, mint a háborúnak, mert az olyan távol volt tőlünk. A leventében, a cserkészetben, ott is csak azt hallottuk, azt tanultuk, hogy majd a jobbik fél győz, és meg voltunk győződve róla, hogy mi a jobbik félen állunk. Általában az embereknek ez a felfogása, nem nagyon mérlegelik azt, hogy hát tényleg ez a jobbik oldal? Sokféle benyomás érte az embert, és maga választott olyat, ami elképzelhető volt, ami közelebb állt a szívéhez. Én nem tudom, hogy a mai gyerekek, a mai ifjúság leikébe mi ivódik be legjobban, tud-e választani egyáltalán, vagy vannak-e olyan eszményei, amikhez szeretne ragaszkodni? Mi se válogattunk túlságosan, nem válogathattunk, abban voltunk meggyőződve, hogy a felnőttek, akik minket nevelnek, irányítanak, azok jó irányba visznek, és azok jobban tudják tőlünk, hogy merre is kell irányulni a dolgoknak, mert ők tapasztaltabbak.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mindenkit befolyásol a sajtó. De nem mindegy, hogy milyen híreket hall, és hogy kik, hogyan fogalmazzák a dolgokat. Most is így van, hogy az az újságíró, vagy az a csoport, akit képvisel - ki melyik oldalán áll a dolgoknak, úgy fogja magyarázni azokat. Akkor is így volt, csak akkor sokkal vadabbul.

És az ember nem hasonlíthatta össze az egyik értesülést a másikkal, mert egy dolgot olvastunk: akkor a magyarországi sajtó meglehetősen jobboldali volt. Ez érthető, Magyarországon jobboldali rendszer volt érvényben, tehát az a sajtó jutott el hozzánk, azok magyarázták a dolgokat. És Magyarország érdekei akkor éppen úgy kívánták, hogy a német oldalon álljon, hisz akkoriban német segédlettel kapták vissza azt a vidéket is, ahol mi élünk. Az iskolákban a tanárok, akikkel érintkeztünk, azok megint csak a saját álláspontjukat közvetítették nekünk. És aztán az idősebbek ahogy magyarázták a dolgokat, abból is valamit azért csak felcsippentettünk, próbáltuk megérteni a dolgokat. Nehéz dolog volt, mert annyiféle volt a benyomás. így voltunk mi mindennel, és mások is így voltak, ez egy általános dolog volt. Még mi olyan felnőttek között éltünk, akiknek első világháborús emlékei voltak. Magától érthetően azokról is hallottunk: kitől ezt, kitől azt, ki a fronton volt, ki hadifogságban, de voltak olyanok is, akik jöttek haza a frontról, történetesen az olasz frontról, és Magyarországon belekeveredtek a pesti eseményekbe, amikor a kommün uralkodott.

Én semmit sem tudtam ellenőrizni abból, amit meséltek nekünk az öregek az isonzói frontról, mert ugye ott sokan szolgáltak, Doberdónál, Isonzónál. Amit ők meséltek, azok nekünk azt lehet mondani, ködös képek voltak csak, mert közvetlenül azokat az eseményeket mi nem éltük át. Ők átélték, és amit akkor éreztek, azt elmondták. Az akkori élet, a közvetlen tapasztalataink, az idősebbeknek a beszédei, azok befolyásoltak, azok irányítottak, és aztán az ember elfogadott belőle azt, amit jónak látott. És hát miért ne látta volna jónak azt, amit általunk szavahihetőnek ismert emberek mondtak nekünk. Nem voltunk tisztában a dolgokkal, de mindenki a saját elképzelése, fogalmai szerint próbálta elgondolni azt, hogy mi is lesz ebből a háborúból, mi lesz ennek vége. Magától értetődik, 1939 elején senki nem gondolta volna, hogy az olyan borzalmas lesz, és hogy az minket is fog érinteni. Utolért aztán bennünket.

Szóval kitört a háború, és jöttek a hírek a németek előnyomulásáról, hogy jóformán három hét alatt egész Lengyelországot lerohanták. Aztán hallottuk, hogy az oroszok is megtámadták Lengyelországot, és bizonyos területeket elfoglaltak. Kiegyeztek egymás között, elosztották, hogy idáig a tiéd, azon túl a miénk. Hogy mit csináltak ott,

MERVA ARNOLD