Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
1ERVA ARNOL 202 kaptunk, leventesapka viszont volt, de azt is mindenki a saját pénzén vette meg. A magyar sapka az ilyen csúcsos, rajta a sapkarózsa, és akkor a rózsától lefele volt egy, két vagy három csík, ezek voltak a rangjelzések. A segédoktatóknak ezüst csíkok voltak, és az oktatóknak egy vagy két aranycsík, szóval megadták a módját. Az elméleti foglalkozás az volt, hogy a pihenő alatt kiállt a főoktató, »no üljetek le«, és akkor leültünk ott a fűbe, és hallgattuk, hogy miről beszélnek. De hát bennem nem maradt annak semmi emléke, hogy miről is. Természetesen, hogy mikor például közeledett a március 15-e, akkor az 1848-as márciusi eseményekről szólt az előadás. Mi az iskolai ünnepségen vettünk részt. Nyáron aratás, cséplés volt, nem lehetett kifogni a népet a munkából, akkor az volt az első, és egy olyan másfél hónapra beszüntették a leventefoglalkozást is. A Szent István-napot megtartottuk, de az nekünk újdonság volt, mert az első republika alatt természetes, hogy az nem volt ünnep. Tudtuk azt, hogy október 28-a az ünnep, mert akkor kiáltották ki a Csehszlovák Köztársaságot. Mondom, mi falusi gyerekek lassanként rázódtunk bele a dolgokba. Például a történelemtanítás: minket magyar tanítók tanítottak, olyanok, akik magyarnak születtek, abba nevelődtek bele, magától értetődik, hogy azt adták tovább, és így a szlovákok által vallott történelem nekünk olyan idegen dolog volt. Mi a magyar történelmet tanultuk, tehát ahhoz igazodtunk. Azt nem mondom, hogy a magyar történelem úgy, ahogy mi tanultunk, az úgy ül, és abban kételkedni nem lehet - mert kételkedni mindenben lehet, csak hát ugye, vannak olyan helyek, ahol a kételkedés halálos bűnnek számít, megengedhetetlen. A háború 1941-ig A háború ugye 1939. szeptember 1-jén kezdődött, már akkor sem voltam kisgyerek, benne voltam a serdülőkorban. És hát a fiatal gyerek ugye mindent meghall, mindent lát, sok minden mellett elmegy, de sok minden megmarad az emlékezetében. Az akkori hatások, amik értek bennünket, mindenkit érintettek, aztán ki-hogyan reagált rájuk. Emlékszem, 1939 nyara volt, már készülődött a háború - persze nem voltunk vele tisztában -, akkor már mindenfélét hallottunk, hogy Németország erősen készülődik, már akkor átestünk a harmincnyolcas eseményeken, ami folytán ez a környék visszakerült Magyarországhoz. Én Galántára jártam akkor polgáriba, éppen harmadikba mentem volna. Egy vasárnap délután egyik barátommal és egyik fiatal tanítóval fürödni voltunk a Vágón. Mikor jöttünk haza, az a fiú elvált tőlünk, és mi a temető háta mögött, a vásártéren keresztül jöttünk haza. A tanító ráterelte a beszédet az akkori helyzetre:- És mit szólsz ehhez, hogy mi lesz ebből? - kérdezte tőlem, mert éppen akkor folytak a Ribbentrop-Molotov-tárgyalások, akkor jött létre valami kapcsolat a két állam között. És akkor én - gyerekfejjel - azt találtam neki mondani, hogy nem lesz ebből semmi, ez a nagy barátság nem jöhet létre, mert a két államnak az érdekei teljesen ellenkezőek. Az első háborúban is szemben álltak egymással - még ugye akkor nem Szovjetunió, de Oroszország és Németország -, és mostan meg barátságot akarnak kötni? Ki ellen, mi ellen? Nem lehet ebből semmi, ez nem igaz dolog. így, gyerekfejjel, de ezeket a dolgokat fogalmaztam meg. Persze csak abból, amit hallottunk, vagy amit az újságban olvastunk, abból értesültünk a világ dolgairól: rádiónk nekünk nem volt, és a faluban is csak kevés helyen volt. Pár héten belül, 1939. szeptember 1-jén egyszerűen kitört a második világháború, a németek megtámadták Lengyelországot. Ez úgy megdöbbentett bennünket - hát hogy a jó istenbe?
