Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
sorokban gyakoroltuk a menetelést: bal, jobb, bal jobb, bal jobb, az embernek visszhangzott a fülében, és az Adamec, a tornatanárunk, az olyan kemény gyerek volt, kiabált ránk, hogy »ne úgy, a másik lábad...!« Egyik lábam, másik lábam - hát nem tudtunk mi ebből semmit, abszolúttapasztalatlanok, tanulatlanok voltunk. Menta menetelés, de összevissza léptünk, és én nem tudom, hogy az Adamecba mi ütött ott, olyan tíz méterre volt tőlünk, odarohant, én a felé eső sor közepén voltam, és egy nagy pofont adott, mert hogy rosszul megyek. Hát mit tudom én, hogy kell menni? Időbe került, amíg az embernek a fejébe verték azt, hogy »bal-jobb-bal-jobb«, és »mindig balon kezdjük, bal-jobb-bal-jobb«, amíg az ütemet nem vette át teljesen. Addig az szokatlan volt, de aztán később beletanultunk a dolgokba. De számtalanszor előfordult, hogy még ilyen felvonulásokon is valaki éppen fordítva lépett. Az ember azt mondja, hogy »marhaság, hát nem mindegy, hogy melyik lábbal?« Nem, mert ahol egyszerre emelkednek a lábak, és az egyiké másképp, hát az feltűnő. Például Deákin 1940-ben országzászlót avattak, a Pestre származott deáki magyarok ajándékozták a szülőfalujuknak. A felavatáskor persze nagy ünnepély volt, már az országzászlóalap megvolt, óriási tömeg a plébánia előtt, és felvonult egy olyan harmincöt-negyven leventéből álló díszszakasz. A fiúknak a javát kiválogatták, és ezt egy öreg frontharcos vezette. Megállt szembe velük, és »jobbra át«-at vezényelt, de a saját keze szerint volt a jobbra át, úgyhogy nekik balra kellett fordulni, az országzászló felé. Megértették és az felé fordultak, rendben van. Egy levente az első sorban meg szót fogadott, és megcsinálta a jobbra átot, neki a tömegnek. Óriási nevetés lett belőle természetesen, hogy »hát még azt se tudja, hogy merre kell fordulni«. Hát ő jobbra fordult, de az öreg vétette el a vezényszót. Nagyon komolyan vették a megjelenést, és hogy az alaki képzésben - az alapkiképzést a katonai nyelven alaki képzésnek nevezték - mindenki szót fogadjon, részt vegyen, és elsajátítsa ezeket a dolgokat. De nem volt az tulajdonképpen igazi katonai kiképzés. Voltak fapuskáink, amikkel gyakorlatokat lehetett végrehajtani. Szíjjal, závárzattal, természetesen rajta volt az a bütyök, de azt nem lehetett húzni, mert az egész egy darab fából volt kidolgozva. Megtanultuk, hogyan kell puskával tisztelegni, hogy kell tartani lövéskor és hasonlókat. Voltak ilyen kisöbű fegyverek, 5,2 mm-es volt azt hiszem a lövedékük, nem 7,8 mm-es, mint a katonai fegyverben, azokkal volt céllövészet. Én peches voltam, balkezes vagyok, tehát nekem úgy passzolt volna, hogy a bal felemre szorítsam a fegyvert. De »nem, jobbra kell!«, mert hát a parancs az parancs, természet ide, vagy amoda. A jó istennek nem tudtam a szememet ráerőszakolni, hogy azzal célozni lehessen. Nagy szamárság volt. Hogy eltaláltam a táblát, vagy nem, az más kérdés, de mégis, fegyver volt a kezünkben. A leventeoktatók általában úgy voltak, hogy a régi, frontharcos katonák közül szedték ki őket. Nálunk volt egy Baranyi nevű, ő volt az egyetlen frontharcos leventeoktató. A többiek leszerelt katonák voltak, lehetőleg olyanok, akik már a magyarországi kiképzésen is átestek, mert a mieink a csehszlovák hadseregben kaptak kiképzést, de a háromhetes átképzésen egy-kettőre belejöttek a magyar vezényszóba. Azok közül kerültek ki aztán a leventeoktatók. Aztán voltak a segédoktatók, ilyen belevaló, alkalmas gyerekeket kiszedtek közülünk, lehetőleg gazdagyerekeket, nehogy a szegény alszegiek kerüljenek közéjük. A leventeoktató, az mondjuk egy szakasznak parancsolt, egy szakaszba olyan harminc-negyven ember tartozott, az három sor volt, tizenkettőtizenhárom volt egy rajban. A kiképzést rajokban gyakoroltuk, a segédoktatók voltak a rajoknak a vezetői. Amikor azt parancsolták, hogy sorakozó az egész szakasznak, akkor összeálltunk, és akkor föl-le, föl-le masíroztunk a vásártéren. Egyenruhát nem 201
