Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
ismeretlen volt. Az édesapám halála után édesanyám a csehszlovák vasúttól úgynevezett kegydQat kapott: nem nyugdíjat, mert csak harminchat éves volt, nyugdíj nem járt neki. Akkor kapott valami 320 korona körül. Ha szűkösen is, de megélhetésünk biztosítva volt. De jött az 1938-as visszacsatolás, a magyar vasútnál átszámították, úgy mint minden pénzt, ez már nagy pofon volt, mert édesanyám kegydíja negyvennégy pengő lett. És a pengő értéktelenedett, jöttek aztán az 1940-es, 1941-es, 1942- es, 1943-as évek, állandóan értéktelenebbé vált: azt lehet mondani, hogy a negyven pengőért már egy pár cipőt sem lehetett venni. Na és abból meg kellett valahogyan élni, édesanyám meglehetősen nehezen nevelt bennünket. Még 1940-ben, a betegsége ellenére rákényszerült arra, hogy elmenjen a mentagyárba, a mentaültetvényen dolgozott. Akkor Deákin a bencés birtokon folyt a gyógynövénytermelés. Én később kerültem oda, nyaranként én is ott dolgoztam, az akkori plébánosnak a protekciójával bejutottam a magtárba, úgyhogy a nyarakat nem kinti munkában töltöttem, a melegben, hanem bent a magtárban voltam, fedél alatt voltunk, ott legalább hűvösebb volt. Leventézés A levente egy kötelező mozgalom volt, aki a tizenkét évét betöltötte, az már automatikusan levente volt. Az alól kibúvás nem volt, elvileg orvosi igazolvánnyal lehetett volna igazolni, hogyha valaki a leventéből hiányzott. Ez egy parancs által létrehozott, nem önkéntes szervezet volt, tehát az nem kiváltság volt, és nem is bűn volt, hogyha valaki levente volt. Ez hetente csak egyszer volt, szombat délután. Akkor nem volt szabad szombat, az is csak olyan nap volt, mint a többi, és akkor a leventeköteles fiúknak húszéves korig oda kellett menni a gyakorlatra, félrevágni az otthoni munkát. Ebből aztán voltak mindenféle zűrök, mert hát a falusi gyerek az nem arra volt, hogy szombaton délután az iskola után leventébe járjon - ha egyáltalán elment iskolába, mondjuk a határi munkák idején -, gyerünk a munkának neki, abban kellett helytállni. Volt egy nagyon érdekes eset, amit egy barátom mesélt:- Szálalás volt - szóval répakapálás -, hát apám már alig várta, hogy szombaton hazakerüljünk az iskolából. De délután leventébe kellett menni, hát azt mondta, hogy »leventébe pedig nem mész, a szálalás előbbre való!« Akkor az az igazgató, aki ezt a tátott szájú oroszlánt említette, volt a deáki leventeparancsnok. Voltak ilyen segédoktatók is, de ő volt a főoktató. A következő szombaton már ott voltam a foglalkozáson, és a parancsnok mindjárt az elején elővett egy noteszt, és felolvasta, hogy kik hiányoztak a múltkori foglalkozáson. Sorba állított minket, először egy pofon, aztán megkérdezte, hogy »miért nem jöttél?« Én is kaptam pofont, majd a fejem lefordult - egy fejlett, felnőtt ember egy gyereknek nagy pofont tud adni. Azt mondta nekem, hogy ő ezt soha el nem felejti, hogy az apja kizavarta a határba munkát végezni, és őt ezért felpofozták a leventében. A leventemozgalom csak valahogyan 1939 nyarán indult be. Akik iskolába jártak, azok az iskolai leventecsapatban voltak, tehát azoknak nem kellett Deákin járni, én akkor Galántára jártam polgáriba. Annyira iskolázatlanok voltunk ilyesmiben - mi nem tudtuk, hogy mi a sorakozó, amikor hármas sorba fel kell állni, nagyság szerint, mi a jobbra át, balra át, hátra arc, ezek mind újdonságok voltak. Például - ez még a leventézés előtt volt - mikor készültünk 1939-ben az első március 15-re, olyan emlékezetessé tették az ilyesmiket az embernek. Galántán az iskolaudvaron hármas
