Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
eldugva. Mi gyerekek voltunk ugye, tizenhárom éves voltam, tehát még bőven benne voltam a gyerekkorban, az ároknak a túlsó partján álltunk, taszigáltuk egymást bele az árokba, és mindenki igyekezett kimászni. Nagy volt a várakozás. A délutáni órákban érkeztek ide a magyar csapatok. Pered felől jöttek természetesen, oda már az előző nap odaértek. Óriási lelkesedéssel fogadtuk őket, ott volt a falu apraja-nagyja, a régi községháza előtt ott volt a diadalkapu, egy iskolai dobogó, és a szónokok arra felállva szónokoltak. Természetesen énekelt a nép, akkor már virág nemigen volt, csak a krizantém, így hát azt dobálták. Számunkra meglepő volt, amikor a magyar hadsereget megláttuk. Mi magyar katonát addig nem láttunk, és nem ismertük, hogy milyen a felszerelésük. Nagyon meglepő volt, hogy trénszekerekkel jöttek - azok az elsők zöldre festett kocsik voltak, a többiek csak olyan rekvirált kocsik, és azzal jöttek be. Mindjárt megláttuk, hogy nem egyforma a két hadseregnek a felszerelése - nem a harcértéket mondom, természetesen, azt honnan tudtuk volna? A magyar katonáknak más szabású ruhájuk volt, még a régi, első világháborús maradvány, a zubbonyok is olyanok voltak, nyakig gomboltak. A cseh hadseregben már akkor az a fazonos ruha volt, azt ismertük, mert 1938 előtt a cseh hadseregben szolgáltak magyar gyerekek is, én nagybátyám is Prágában szolgált. Ide hozták le a cseheket, a magyarokat meg elvitték, hogy senki se legyen a saját környezetében. Szóval, a magyar katonák mások voltak. Nem azt mondom, hogy csalódtunk - ezek csak ilyen külső jelek voltak. Megérkeztek, és akkor üdvözlő beszédek hangzottak el. Nagyon érdekes volt az egyik szónok, az egyik iskolának az igazgatója volt. Nagyon vagány, katonás ember volt, megkövetelte a rendet és a fegyelmet, és akkor a fegyelem megtartása, különösen így fiatalokkal szemben abban állt, hogy felpofozhatták az embert bármikor, és azt nemigen kívánta senki. Az előző években egy Masaryk-születésnapon - a köztársaság elnökének március 7-én volt a születésnapja - az egyik kislány szavalt, Masarykról volt valami dicsőítő költemény, és a befejező mondat az lett volna, hogy »...ez lett a mi elnök bácsink«. De hát a kislány deáki lányka volt, és azt mondta, hogy »...e' lett a mi elnök bácsink«. Erre az egyik nyolcadikos srác a hátunk mögött, mert ott össze voltunk zsúfolva, bekiabált, hogy »a mi kecskénk is ellett«. Hát erre aztán kitört a nevetés. Az igazgató persze ott ült a terem túlsó végén a dobogó közelében, és akkor taszigált félre bennünket:- Ki volt az, melyik volt az?! - és csúnyán felpofozta a fiút ezért a bemondásáért. Mi meg nevettünk az egészen, mert hát a kecskék általában március hónapban ellenek ugye, időszerű volt. Ezt a pofozkodást nem felejtem el, mert ugyanez az igazgató, amikor 1938-ban fogadták a magyarokat, ő volt a szónok, és akkor arról szavalt közvetlen mellettünk, így az árokparton álltunk és a túlsó parton volt a dobogó, hangosan kiabálta, hogy »a tátott szájú cseh oroszlán elvesztette a nyelvét«, mert a cseh címerben az oroszlánnak ki van a nyelve. Gondoltam magamban, jó isten, két-három évvel ezelőtt még pofozás járt a Masaryknak a neve említésekor, és most meg már így fordult a világ? Hát így fordult, az emberek alkalmazkodtak. Meg kellett torolni, hogyha valaki a hatalomnak még csak egyszóval is vétett, és mikor aztán jött a másik hatalom, ahhoz megint alkalmazkodni kellett, és az előzőt ócsárolni. Ez megszokott dolog, most is vannak szónokok, akiken elképed az ember, hogy tejó isten, hisz még a múlt héten másképp beszéltél. A bejövetel után, egy másik nagy pofon volt számunkra az, hogy december elején, úgy emlékszem, a cseh koronát átváltották magyarra, egy a hét arányban, tehát hét cseh koronáért adtak egy pengőt. A pengő lett a fizetőeszköz, ami nekünk teljesen 199
