Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Merva Arnold

MERVA ARNOLD

198 A család

Régi deáki családból származom. A Takács család már az első ismert, 1637-as faluösszeírásban is szerepel. A Hajdú családot 1735-ben említik először. Apai ágon a 19. század első éveiből maradtak feljegyzések. Valamennyien a deáki bencés birtok jobbágyai, zsellérei voltak. A jobbágyság megszűnése, 1848 után sem hagyták el falujukat, csak a 20. század első éveiben szakadtak el egymástól. Szüleim is itt születtek, itt nőttek fel. Az első világháború utáni időszakban, 1923-ban kötöttek házasságot. Én 1925. július 21-én születtem, s öcsém - Imre 1930-ban jött a világra. Már akkor az 1929-ben épített házunkban laktunk. Édesapám részes arató volt az uradalomnál, de vállalt minden munkát, ami csak adódott. Előfordult az is, hogy nem akadt munka. Nehéz idők voltak, de túléltük. Sőt, még a házépítésre felvett kölcsönt is sikerült viszszafizetni! Talán csak ötezer korona volt, de abban az időben az szegény embernek igen nagy pénz volt. Még csak tízéves voltam, de soha sem felejtem el édesapám s anyám örömét, mikor a kölcsöntől megszabadultak. De a következő évben, 1936. november 23-án édesapám mint vasúti szezonmunkás egy nagy vasúti szerencsétlenség áldozata lett. Hatan haltak meg a munkások közül. Édesanyámat úgy megviselte ez a váratlan csapás, hogy egész életére orvosi ellátásra szorult.

1938 és a változások

1938-nak a nyara már olyan volt, hogy a levegőben benne volt az, hogy itt valami történni fog. Az 1938-as búcsúra emlékszem, augusztusban, mielőttünk tele volt minden ringlispílekkel, az volt a fő szám itt. Általában a lányok ilyenkor kiöltöztek, hárman összekarolkodtak, és mentek sétálni. A református lányok akkor kezdtek úgynevezett magyar ruhákat viselni: fehér szoknya, piros zsinóros mellény, dudoros ujj és zöld kötény. Azzal járkáltak itten, olyan büszkén. Aztán valahogyan szeptember elején, közepén, mikor már Komáromban mentek a tárgyalások, mi, deákiak mentünk tüntetni Sellyére. Egy jó darabig elmentünk a sellyei úton, és város előtt már jött ki biciklin néhány sellyei, leszálltak a bicikliről, és mondták, hogy forduljunk vissza, nem szabad bemenni a városba, mert nem látja senki, hogy mi lenne ennek a fejleménye. Akkor ki lett találva, hogy elmegyünk Peredre, az 1848-as emlékműhöz - nem mondhatták, hogy oda nem mehetünk. Mi, gyerekek nem az úton mentünk, mert azt elfoglalták a felnőttek, mi az ároknak a túlsó partján szaladgáltunk. Akkor először hallottam az a nótát, hogy: »Leüssük a szarvát, ennek a cseh úrnak, hogy ne parancsoljon a magyarnak. Sebaj, sebaj, éljen a nemzet, éljen a hon, éljen a magyar társadalom/« Ezek az emlékek úgy megmaradnak az emberben.

1938. november 2-án megvolt a bécsi döntés, és annak az alapján indultak el a magyar csapatok. Valaki azt mondja, hogy november 7-én, van, aki azt mondja, hogy 9-én érkeztek Deákira, én pontos dátumot most sem tudok. A csehszlovák katonaságot láttuk kivonulni: 1938-ban az egy modernül felszerelt, motorizált hadsereg volt, teherautókkal vitték a gyalogságot. Utoljára még a tankok is kivonultak, szinte felszántották a plébánia előtt az utat, mert ott be kellett venni a kanyart, és ugye a tanknál az irányváltás azzal jár, hogy az egyik lánctalpat leállítja, a másikkal megy, és akkor a kavicsot csak úgy vágta ki, mert még abban az időben csak ezek a makadámköves utak voltak. Ez volt az utolsó emlék a cseh hadseregről.

Azelőtt lehetetlenség volt magyar zászlót kitenni, aztán mikor megvolt a fölszabadulás - így mondták annak idején -, akkor elővették, nem is tudom hol volt addig