Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Sulci József

ink feljegyzése. Amíg fertőtlenítették a ruháinkat, addig meztelenül orvosi vizsgálatra mentünk. Az orvosok általában fiatal nők voltak, nemi betegségről, tüdőbetegségről kérdezgettek, vagy hogy nincs-e hasmenésünk, vagy nem-e vagyunk tífuszosak. Egyik fiatal orvosnő azt is megkérdezte, kit ismertünk a tisztek közül, aztán egy konkrét tisztre kérdezett. Én ismertem az illetőt, velem együtt esett le az autóról a vasúti híd alatt Őreiben. Az orvosnő félrehívott a többiektől és egy másik szobába vitt, ahol el kellett mondani, hogyan történt a baleset és mikor. Megkínált borral és hellyel, hogy üljek le. A vőlegényéről volt szó, és tudta, hogy ezzel a transzporttal jön. Elmondtam neki az esetet, és hogy a Pavilon laktanyából külön vitték őt a kórházba. Az orvosnő fel is hívta a kórházat és érdeklődött utána. Visszajelezték, hogy már ott van. Megköszönte a felvilágosítást, újból megkínált borral és kérdezte, nem-e vagyok beteg, jól-e érzem magam. A ruháink már akkorra kikerültek a fertőtlenítőből, a haverok szóltak, hogy menjek, mert öltöznek. Elköszöntünk egymástól, a doktornő szerencsés utat kívánt, én is szerencsés találkozást neki. Felöltöztünk és visszamentünk a laktanyába, ahol feljegyezték az adatainkat. A születési időt akarták, hova valósi vagyok, apám, anyám, testvérek élnek-e, hol voltam katona, milyen ezrednél, kik voltak, akikkel még együtt voltam, hol estünk fogságba - ezeket kérdezték, aztán elbocsátó cédulát kaptunk.

Az adatfelvevésnél akadt egy ismerős, Szabó Ferenc, egy köbölkúti fiú, aki áttelepült Magyarországra és most ott dolgozott Debrecenben a hadifogoly-gondozónál, ahol nyilvántartásba vették az adatainkat. Ahogyan mondtam a nevemet, felfigyelt rá:- Te muzslai vagy, ugye?- Az - mondtam neki.- Van itt egy idősebb muzslai bácsi - mondta beszéd közben -, de nem tudom a nevét, keresd meg őtet.

A papírok kitöltése után másik helyiségbe kellett menni, ahol húsz forint gyorssegélyt utaltak ki minden személynek. Ahogy mentem az iroda felé, ott már sokan várakoztak ülve, állva, ki-hogyan tudott. Olyan szorosan ültek, hogy nem tudtam elmenni közöttük, kénytelen voltam megszólítani az előttem ülő személyt, hogy legyen szíves, engedjen át engem az ajtóhoz, mert a gyorssegélyt akartam átvenni. Az illető felnézett, én őrá: és hangosan felkiáltottam:- János bácsi! - hangosan felkiáltottam. Zalaba János volt, a muzslai. Sovány, fekete volt, talán nem is ismertem volna meg, ha nem mondták volna, hogy keressem.

Debrecenben kaptunk egy elbocsátó levelet, amin fel volt tüntetve a név, születési adatok, mikor, hol estünk fogságba és a lágernek a száma. Ezzel a papírral ingyenesen utazhattunk, és ezzel kellett aztán jelentkezni a lakhelyünkön. Többen voltunk, akik Csehszlovákiába mentünk, mert a szülőfalunk vissza lett csatolva. Este ültünk vonatra és másnap reggel Pesten voltunk. Még Oroszországban kaptam levelet, abban írta az anyám, hogy fehér laposok vagyunk. Mi, felvidékiek a Nyugati pályaudvaron a vonatról leszállva úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a csehszlovák nagykövetségre, és megtudjuk, hogy át-e telepítették a családunkat Magyarországra. Ott elmondtuk, hogy hova valósiak vagyunk és ők már tudták, hogy melyik falun volt kitelepítés. Azt mondták, hogy csak menjünk haza, még a családjaink nincsenek áttelepítve, talán nem is lesznek, mert az egész kitelepítés megszűnik.

A követségről visszamentünk a Nyugatiba. A húszforintos segélyből vettem fél kenyeret és egy kis teavajat, mert már éhes voltam. Eszembe jutott, hogy az unokanagybátyám, Szókum Ferenc a vasútnál dolgozik, vasutaskalauz, elmentem és érdek-