Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Sulci József

Őreiből Kurszk, Lgov, Konotop, Nyezsin, Kijev, Vinnyica, Csernovic, Kolomija, Deljatin, Ráhó és végül Máramarossziget. A nagyobb állomásokon mindenütt tettek hozzánk vagonokat. Olyan is volt, amiben betegek voltak, azok már mind kisebb vagonok voltak és nem voltak annyian bennük. Az úton hazafelé a vagonokból nézelődtünk, a vasút mentén még mindig sok kiégett vagon, gépkocsironcsok és egyéb tönkrement hadigépezet hevert. Hatalmas napraforgótáblák voltak mégaratatlanul, a becslésünk szerint húsz-harminc percig csak napraforgót láttunk a vasút mindkét oldalán.

Kijev után egy nagyobb állomáson tovább állt a szerelvényünk, itt többen leszálltunk és a vagonok mellett jobbra-balra járkáltunk. A kísérő őrök már nem nagyon törődtek velünk, és így történt egy halálos kimenetelű baleset. A kíváncsi természetű emberek nem tudtak nyugodni, átbujkáltak a tehervagonok alatt. Egyik vagon alatt figyelmetlenek voltak - amikor a tolató mozdony több vagont arra a sínpárra lökött, amelyiken éppen bújtak át, az egyik fogolytársunknak átment a derekán a kerék. Pár percig még mozgott, aztán vége volt. A társai, akik vele voltak, azok sem tudták megmondani, hogy mit is akartak csinálni. A szerelvényt kísérő őrnagynak jelentették, hogy mi történt. Sajnálta, hogy már hazafelé menet kellett befejezni az életét. Elrendelte, hogy az őrök engedélye nélkül nem szállhatunk ki a vagonokból. A holttest elszállítása miatt majdnem egész napot az állomáson vesztegeltünk.

A deljatini állomáson volt az utolsó ellenőrzés. A szerelvény parancsnoka, akit hozzánk adtak, magyarul beszélő volt, több mint valószínű hogy zsidó gyerek volt, végigjárta a vagonokat és felszólított, hogy ha valakinek van feljegyzése és sértő lehet a Szovjetunióra, a saját biztonsága érdekében menjen a mozdonyhoz és dobja bele a kazánba, nehogy az végett visszamaradjon még egy ideig. Mert ha megtalálják, nem fogják tudni, mi van benne, és akkor levehetnek valahol olyan helyen, ahol van tolmács, az átnézi, hogy nincs-e valami olyan dolog benne, ami talán nem oda passzolt volna. Nekem is volt egy kis, húsz-huszonöt lapos irkám, nem éppen napló volt, de az érdekesebb történeteket írtam le, följegyeztem, hogy merre jártunk. Egy katonatisztnek, egy ügyvédnek és egy tanítónak szintén volt ilyen, a biztonság kedvéért elégettük: inkább haza minél hamarább. Jó, hogy felhívta a figyelmünket, de aztán mégse néztek át bennünket.

Aztán így kerültünk Mára marosszigetre, ahol az oroszok átadták a foglyokat. Szeptember 17-én éjjel érkeztünk, reggel rakodtunk ki és az ottani gyűjtőtáborba vittek, ahol elég sokan voltak. Kaszárnya is volt ott, mint a hadseregnél, és deszkaépítmények is, a tábor körül volt kerítve szögesdróttal. A kapuban őrt álltak, úgyhogy onnan nem mehettünk ki. Itt már egész jó élelmezés volt, jobb, mint az utazás ideje alatt. Megkérdezték, ki melyik országba akar utazni: Magyarországra, Csehszlovákiába, Romániába vagy Jugoszláviába, mert az országhatárok úgy voltak, mint 1938 elején. Az ott lévő szlovákiai fogolytársakkal beszélgettünk és ők mondták, hogy a Csehszlovákia területére tartozó személyeket különválasztják és Kassán keresztül viszik haza őket csehszlovák katonák segítségével, de ez eltarthat két-három hónapig is, és addig itt kell maradni. Aki viszont Magyarországra megy, az egy héten belül hazajut. Az ő tanácsukra többen Magyarországra jelentkeztünk, hogy majd onnan valahogyan átjutunk a határon.

Debrecen - Budapest - Vác

Máramarosszigetről 23-án este indultunk, és másnap reggel érkeztünk Debrecenbe. A Pavilon laktanyába vittek, ott volt reggeli, orvosi vizsgálat, fertőtlenítés és az adata-191