Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Sulci József

tak. Mcenszkben még nyolc-tíz napot töltöttünk, és ha mód volt rá, kiadtak munkára. De csak a város belterületére, raktárakba szoktunk kimenni - ha azt mondják, hogy indulás, akkor ott lehessen hagyni a munkát. Az élelmezés itt már valamivel jobb volt, nagyobb adagban volt a leves, a kása, no meg a halféleség, cukor, cigaretta. Pontosan megkaptunk mindent, úgy, mint az ő katonáik. Voltak itt németek és magyarországi svábok, akiket a német hadseregbe toboroztak. Ezek az emberek kőbányába, kolhozba, vasútra jártak dolgozni, és ahol munka volt. Volt közöttük egy Haienbacher János nevű dunapentelei sváb, akit a németek toboroztak az SS-be. Ő mondta, hogy az állomáson vagonokat készítettek a mi szállításunkra, emeletes priccsek vannak bennük és ki vannak állítva a hatos vágányra, ami egy eldugott, félreeső hely volt.

1948. szeptember 8-án, a szülőfalum búcsúnapja volt. Ekkor is kimentünk munkára egy kolhoz magtárába, ami egy átalakított templom volt. Főleg liszt, hántolt köles, hántolt búza, borsó, pohánka, hántolt zab és darafélék voltak itt, innen vitték ki az üzletekbe, amit az oroszok magazinoknak hívtak. Segítettünk kiadni, vagy ha hoztak valamit, azt mi raktuk be. Voltak ott olyan nagy ládák fölnyitható tetővel, azokból mértük ki, és volt, amikor a kiszedésnél bele kellett hajolni. Egyszer így bele voltam hajolva, és az egyik orosz nő, aki ott dolgozott, belefordftott, úgyhogy belekerültem a szemes terménybe. Rám fordította az ajtót és ott hagyott, de nem zárt le. Egy darabig vártam, de mivel nem jöttek, próbáltam felemelni a tetejét. Végül sikerült kijönnöm, a nők meg csak röhögtek.

Bárhova mentünk dolgozni, a katonacsészét mindig vittük magunkkal, mert abba kaptuk az élelmet. A magtárban bőven volt nagy szemű borsó, ebből szedtem a csészébe. Mindjárt főzni kezdtünk a templom falánál, alágyújtottunk a téglákra helyezett bádog alatt, amire több csészét is fel tudtunk tenni, így a főzéshez egy személy is elég volt. Emlékszek rá, szép napos idő volt, már olyan jó félig megfőlt a borsó, amikor úgy tizenegy óra tájban jött egy katona azzal a paranccsal, hogy azonnal menjünk a lágerbe, mert megyünk haza. Mi ezt kételkedve fogadtuk, de a parancsnak eleget kellett tenni, szedtük a cókmókunkat. Sajnáltam kiönteni a borsót, csak a vizet öntöttem le róla, aztán azt rágcsálgattam. Míg a táborba értünk, jócskán elfogyott. A lágerbe érve azonnal a fürdőbe irányítottak, melegvizet kaptunk bőven, megfürödtünk, ruháinkat fertőtlenítették, és új alsóruhát, gatyát, inget kaptunk. Utána nyiratkozni mentünk, de kopaszra. A doktornő is megnézett minket, kopaszra-e vagyunk nyírva, és hogy minden szőrzet el van-e távolítva. Jó egy-másfél óra után fölsorakoztattak, de mielőtt elindultunk volna, kaptunk ebédet. A barakkokba nem lehetett bemenni, kint az udvaron várakoztunk az indulási parancsra. Az ismerősök odajöttek hozzánk és szomorúan búcsúztak: nem tudták, hogy mikor kerül rájuk a sor. A Haienbacher odaadta a szülei címét és megkért, hogyha hazajutok, írjak nekik, hogy jó egészségben van és vigasztaljam őket, hogy nem sokára ő is jön majd. Hazatérésem után mindjárt írtam is nekik levelet. 1948 karácsonya előtt kaptam a választ, hogy decemberben hazajött ő is. Aztán délután három óra után indultunk az állomásra. Most már elhittük, hogy haza megyünk. Vígan dalolva mentünk, körülbelül száznyolcvanán.

Mcenszkből Mára marosszigetre

Sötétedéskor kapcsoltak a szerelvényhez, ami Moszkva felől jött. Tehervagonokkal utaztunk, de már nem olyan zsúfoltan, mint amikor jöttünk. Egysoros deszka priccsek voltak, szalmazsákokkal ellátva, alul meg csak a deszkapadló, arra is le lehetett feküdni. Húsz-harminc személy volt egy vagonban, a nagyságától függően. Az útirány