Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Sulci József

nál dolgozott. Most meg őr volt a kertészetben, adott is sárgarépát, uborkát, paradicsomot és dinnyét. Megörültünk, főleg a dinnyének. Azt ígérte az öreg, hogyha máskor is lejövünk fürödni, ha lehet, megint ad valamit. De aztán soha többé nem találkoztunk vele.

Volt két spulni cérnám, zöld és fekete, ha a városba mentem, ezt árultam. Bementem a civilekhez, felkínáltam megvételre, de olyan árat mondtam, hogy azt meg ne adják. Ez volt a csali, amivel beköszöntem, aztán előadtam, hogy azért akarom eladni, mert éhes vagyok. Általában mindig adtak valamit: egy darab kenyeret, tejet, főtt krumplit, aludt tejet, amit az ember helyben el is fogyasztott. Háromszornégyszer megköszöntem és tovább álltam. Egy ilyen alkalommal ketten bementünk egy házhoz és felkínáltuk a cérnát. Egy idős nénike fogadott minket, leültetett. Kiment a másik szobába és bejött vele egy fiatalabb nő. Illendően felálltunk és köszöntünk. A nő mindjárt észrevette, hogy foglyok vagyunk. Oroszul szólt, de mi is észrevettük, hogy nem született orosz, mert rossz kiejtéssel beszélt.- Ti ugye magyarok vagytok? - megszólalt egyszer csak magyarul.- Igen - mondtuk meglepődve.- Én is magyar vagyok - mondta, és aztán elmondta a történetét. Az Alföldről származott, a tanyavilágból. Egy tanyasi gazdánál volt szolgáló és a háború vége felé bementek hozzájuk az oroszok. Volt közöttük egy sebesült orosz főhadnagy, és azt ott hagyták, hogy majd visszajönnek érte, mert őnekik tovább kell menniük. Eltelt több mint két hét, de bizony az oroszok nem jöttek vissza. Közben ápolgatta az oroszt, a sérülése nem volt veszélyes: comblövése volt, de csontot nem ért a golyó, így lassan begyógyult. Akkor jöttek érte az oroszok, amikor már járni tudott, és tovább is ment velük. Aztán újból megsebesült és kórházba került. Mikor kikerült onnan, felkereste a tanyát és ott maradt hosszabb ideig. A háború befejezésekor Kecskeméten volt, és onnan megint elment a tanyára, mert megbeszélték, hogy összeházasodnak. Árva lány volt, így senki sem szólt bele, hogy mit csináljon. így került ki 1945 decemberében Orelba, és azóta itt tartózkodott. A férje valami gyárban dolgozott.- Mit ennétek, amit el tudnák készíteni? - kérdezte tőlünk. Nekünk a tészta hiányzott, arra kértük, hogy valami krumplis tésztát csináljon. Megígérte, hogy másnap délután négy-öt óra között várni fog minket. Elköszöntünk és mentünk tovább. Ekkor találkoztunk egy temetési menettel. Az egyik utcán nyitott koporsóban vitték a halottat, és a hozzátartozók a szemben jövő embereket pálinkával kínálták. Minket is megkínáltak és el is fogadtuk. Már hallottunk erről a szokásról, de soha nem láttuk, most meg sikerült részt is venni benne. Másnap négy-öt óra között megjelentünk a háznál. Már vártak, a nő férje fogadott minket, pár szót ő is tudott magyarul, így valahogy megértettük egymást. A menyecske egy nagy lábas krumplis tésztát tett elénk, savanyú káposztát adott hozzá, aztán nekiláttunk az evésnek, velünk ettek ők is. Olyan ünnepélyesnek éreztük ezt az egyszerű ételt, mert a fogság alatt soha sem kaptunk ilyent, ezért volt ez olyan emlékezetes.

Ami kis pénzünk volt, azon mindig élelmet vásároltunk. A táborhoz közeli háznál tejet vásároltunk, az árára nem emlékszem, csak arra, hogy nagyon jólesett. Itt és a város szélén a házak többnyire fából készültek. Az istálló egybe volt építve a konyhával, úgy, hogy a konyhából is nyílt ajtó az istállóba. Egyik alkalommal, amikor tejért mentem, látom, hogy az asszony az inge alján szűrte éppen a tejet. Nem voltam finynyás, de az járt a fejemben, hogy ezek után talán soha nem tudom meginni a tejet. Kifizettem, elköszöntem és bevittem a lágerbe. Kétfelé töltöttem, a havernak és nekem, de a Lacinak nem szóltam, hogy mit láttam. Megitta a tejet, én meg vártam.