Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Sulci József

189- Mi van, miért nem iszod meg? - kérdezte.- Á, megkínáltak főtt krumplival, majd később megiszom - úgy gondoltam, hogy majd addig ügyetlenkedek, míg le nem ütöm az asztalról a tejet, hogy ne kelljen meginnom. De hiába, az éhség győzött, megittam én is: ha eddig nem volt semmi bajunk, ez után sem lesz. A tejszűrésről csak később számoltam be a Lacinak. Egy kicsit finynyás volt és még akkor is szidott, hogy megitattam vele.

A lágerben volt egy tábori színpad, ahol vidám történeteket adtak elő, amiken sokat lehetett nevetni. Egy Győr környéki tanár hozta össze ezt a tábori színészgárdát. A szereplők mind foglyok voltak. Volt közöttük egy vékony termetű fiú, az szokta a női szerepeket eljátszani. Varrott magának egy melltartószerűséget, amibe vatelin volt beletömve, azt kötötte a mellére. Nem győzte igazgatni, mindig elcsúszott, amin a nézőközönség sokat nevetett. Minden héten volt előadás, és civilek is benéztek. Pár kopejkát fizettek, ebből a pénzből megtudták venni a szükséges kellékeket. Az egyik előadás végén a civil nézők közül odajött a szereplőkhöz egy olyan negyvenöt-ötven év közötti nő, és azt mondta, hogyha elfogadják, ő segítségükre lesz a további előadások betanításánál. Elég sok munkával egész jó színészgárdát alakított ki, ami pénzügyi támogatást is hozott, mert egyre több civil néző jött. A téma háborús volt: a hadifogságból hazatérő katonát nem várta meg a menyasszonya, vagy a feleség másodszor férjhez ment, de amikor a hosszú fogság után hazakerült az első férje, visszament hozzá. Népi táncos műsorok is voltak, főleg magyaros táncok, amit többször meg kellett ismételni. Persze, ekkor is csak férfiak táncoltak férfiakkal.

Hazaindulásunk előtt egy hónappal történt egy balesetünk Őreitől délre, a Brianszkba vezető vasút alatt. Egy teherautóval vittek munkába, negyvenötén voltunk rajta, az oldaldeszkák csak olyan ötvencentisek voltak, nem volt mibe kapaszkodni. A vasút alatt kanyarszerű volt az út, az oldaldeszka eltörött és lerepültünk. Mi, a faron lévők estünk le először, és ahogy össze voltunk kapaszkodva, úgy rántottuk le egymást, csak egypáran maradtak fent. Esés közben többen megsebesültünk, volt lábtörés, kartörés és zúzódások. A vasúti híd fából volt, vastag gerendák és lábak tartották a szerkezetet, síneket. Máig sem tudom elképzelni, hogy kerültem a tartólábak mögé úgy, hogy nem ütődtem neki a gerendáknak. A mellemen volt zúzódás és a kezeimen, de nem volt veszélyes. Az autó megállt, majd az őr azonnal visszafordította, és bevitt minket a lágerbe. Az orvos megnézte, ki hogy sebesült meg, a törést szenvedett embereket azonnal a városi kórházba vitette, ahol begipszelték őket, majd visszahozták a lágerbe. A könnyebb sérülteket bekötözték, aztán a gyengélkedőre küldték őket, pár napig nem kellett munkába menni.

Mcenszk, készülődés haza

A történtek után rövidesen a mcenszki táborba vittek bennünket. Amikor jöttünk ki az oreli táborból, mindenkinek megnézték a kenyérzsákját. Az egyik fogolynak csak katonacsészéje és törülközője volt:- Eto proletár, nyicsevo nyet! - mondta rá a lófejű őrmester, ezt nem felejtem el, amíg élek. Mcenszkben ugyanazokban a cellákban aludtunk, mint azelőtt. Azt mondták, hogy innen már csak haza mehetünk, mert ez a gyűjtőtábor, itt szedik össze a környékből a foglyokat. Lefertőtlenítenek, ruhát adnak és ha jön a parancs, indulunk az állomásra, ahol majd ahhoz a szerelvényhez csatolnak, ami Moszkvából indul. Ezt a hírt nem nagyon hittük, mert sokszor mondták, hogy „szkom igyi domov”, és ez még soha sem vált be. Ez olyan bevett szokásuk volt: ahova mentünk, mindig ezzel biztat-