Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Sulci József
186 Orel II Valahogyan 1948 júniusában, júliusában lehetett, amikor a lágerparancsnok azt mondta, hogy rövidesen megyünk haza. El is indítottak egy tiszt kíséretével Brianszkon keresztül Orelba, de nem a régi főtáborba, hanem egy fióklágerbe kerültünk, ami Orel déli szélén volt. A lágert Orel ll-nek nevezték, ezt később építették, ott gyűjtötték össze azokat, akiket bocsátottak haza a fogságból. De soha sem tudtuk kiismerni a helyzetet, mert később visszavittek minket Mcenszkbe és ott rakodtunk be, amikor véglegesen jöttünk haza. Orel ll-ben deszkabarakkok voltak, de volt téglaépület is. Hat-hétszáz ember között mozgott a létszám. Dolgoztunk olajütőben, ahol szójababból, napraforgóból nyerték az olajat. Olajhoz nem jutottunk, de olajpogácsát mindig lehetett szerezni. A napraforgómagot felmelegítették, préselték és jött ki belőle az olaj, a megmaradt olajpogácsák nagy táblákban voltak, azt rágtuk, mint a kenyérhéjat, vagy bevittük a lágerbe és ott üzleteltünk vele. Fűrésztelepen is dolgoztunk, ami az olajütővel volt szomszédságban, csak a vasút választotta el. Az élelmezés itt úgy volt, mint más táborokban, a napi adag 67 deka kenyér volt: ezt a kenyéradagot tartották be legjobban, legpontosabban. Reggel és délben leves és valami kása (köles, hajdina, burizs, koptatott búza), kaptunk három deka cukrot is, tíz deka kisujjnyi nagyságú halat savanyúan, olajban, fejestől-belestől, apró pikkelyekkel. Többször is volt olyan, hogy az apró halat befőzték a levesbe. Mindig azon törtük a fejünket, mit lehetne ellopni és valami olyanra kicserélni, amit meg lehet enni. Gatteron vágtuk a gömbfát slofninak, gerendának, deszkának, lécnek. Elég nehéz munka volt. A vasút és az út párhuzamosan futott, és a két út között ötvenméternyi széles táv volt, ide gyűjtöttük a gömbfákat a vagonokról, innen kisvasúton vittük át az úton a gatterhoz. A felfűrészelt fát stolcoltuk fajta szerint. Ezekből majdnem minden nap sikerült ellopni pár darabot. Kapunál volt az őrbódé, ahol éjjel-nappal őr volt. A fűrésztelep vezetője is itt tartózkodott és leginkább csak a gatterig jött, ritkán nézett körül a telepen, így nem volt nehéz a kész áruból lopni. A bódéból nem lehetett látni a drótkerítést, mert a felstószolt deszka két méter magas volt, így az takarásban volt. A dróthálót kibontottuk, úgy hogy egy ember kiférjen rajta, a lopott anyagot itt vittük ki. Az anyagot a derékszíjunkhoz kötöttük dróttal, vagy erősebb spárgával, és a lábunk köré véve húztuk a földön, így nem volt látható. Civileknek adtuk el pénzért, mahurkáért, kenyérért, tejért, vagy ami ennivalót tudtak adni. Egy embernek ez volt a munkája, hogy a napi üzletet lebonyolítsa. A megszerzett élelmet, pénzt mindennap elosztottuk. Ebben a táborban nagyon megbíztak a foglyokban, a láger őrzése is csak jelképes volt. A munkahelyekre őr nélkül jártunk, a kapuban felmutattuk a propuszkát és már mehettünk is ki. Azok a cégek, ahol dolgoztunk, fizettek a lágernek értünk, és ha a kereset több volt, néha még pénzt is kaptunk, negyventől hetven rubelig is volt egy-egy hónapban, így soha nem kérdezték, honnan van pénzünk. A táborban általában mindenkinek volt olyan barátja, akivel együtt főzött. Ennek az volt az előnye, hogy az egyik mindig tudott valamit szerezni, de megfőzni vagy megsütni már nem volt ideje, ilyenkor a másik ezt megcsinálta. Őreitől délre volt olyan rész, ahova jártunk homokot rakni az autókra, amit aztán vittek építkezésre. Civilek is jártak ide, és egyik alkalommal négy fiatal nő jött rakodni két autóval. Amikor a megrakott autók elmentek, odamentünk hozzájuk, mert tőlünk csak olyan ötven méterre voltak. Beszélgettünk, mutogattunk, ahogy tudtunk, ezek is valami táborban voltak és a város építésénél segédkeztek. Ezen a legelőszerű területen a háború alatt tüzérségi állások voltak, nagyon sok ágyúlövedék-hüvely volt elszórva, ezeket összeszedtük és nekiláttunk ürgeöntésnek.
