Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Sulci József
Lőszer keresése a mocsarakban 185 Egy délután, amikor a munkából hazamentünk, a lágerparancsnok összehívta az embereket és kérdezte, kinek volna kedve katonákkal dolgozni, lőszerösszeszedés lesz. Aki hajlandó részt venni, dupla kosztot kap. Néztünk egymásra, hogy mitévők legyünk. Az ígért dupla koszt megtette a hatását és jelentkeztünk vagy tízen, de egyelőre csak öt ember kellett. Bekerültem az első ötös csoportba és a táborparancsnok átadott minket egy hadnagynak, aki felírta a nevünket és azt mondta, hogy holnap reggel mi nem megyünk a többiekkel erdőirtásra. Bent maradunk a lágerben, hogy majd a katonákkal megyünk ki dolgozni. Úgy dél felé meg is jött dzsippel egy kapitány és három katona. A kapitány elég barátságosan beszélt velünk, elmondta, hogy mi lesz a dolgunk, majd kiterítette a térképet és kérdezte, el-e tudunk rajta igazodni. Elővette a tájolót, a térképet hozzáállította, és mutogatta a mocsaras részeket, ahova el volt rejtve a hadianyag, amit még a háború alatt rejtettek el, a partizánháborúra készülve, így magyarázta nekünk a kapitány. Autóra ültünk és mentünk a mocsarakba megkeresni a legközelebbi támpontot. A megjelölt pontokat nehéz volt megtalálni, mert közülük több is megsérült vagy megsemmisült, rendszerint egy-egy vastag fa volt a mocsár szélén, útjelző az erdei utakon, vagy valami jármű roncsa a mocsárba süllyesztve. A térképen a pontok egytől kezdve számokkal, betűkkel és színekkel voltak jelölve. A kapitány sem tudta pontosan, hogy a színek és betűk mit jelentenek. Csak késő délután találtunk egy megjelölt pontot, majd a térképen jelölt szám és betű jelével jelöltük meg. Ez volt az első napi munkánk, majd hazavittek. A beígért dupla kosztot, a füstölt halat megkaptuk, átadtak minket az őröknek és azt mondták, holnap már reggel hét órakor jönnek értünk. A konyhán megkaptuk a vacsorát és mentünk a szálláshelyünkre. Másnap reggel kimentünk a megtalált ponthoz, előszedtük a szükséges dolgokat, térképet, tájolót, aknakeresőt, jelzőzászlókat, meg valami csáklyaszerű dolgokat. Az aknakeresőt először a kapitány vette kezelésbe, és elindultunk a tájoló szerinti irányba a bejelölt helyre. Háta mögött ment egy katona, majd egy közülünk, aki vitte a zászlót és a karót. Félórai keresés után megtaláltuk az első lőszertartályt, ott jelzett az aknakereső leghangosabban. Olyan pontosan találtuk meg az első dobozt, hogy a zászlórudat nem tudtuk leszúrni, mert a tetejére nyomtuk. Egyórai keresés alatt sikerült több dobozt is megtalálni, a helyüket mind megjelöltük. Bádogdobozok voltak, laposak, henger-, tégla- és négyzet alakúak, le voltak forrasztva és a lőszer teljesen vízmentes csomagolásba volt téve, úgyhogy használható állapotban volt. Az első dobozt a katonák vették ki, géppisztolytöltények voltak benne. Aztán mindenféle fegyvert találtunk: kézigránátot, puskalőszert, géppuskát, aknavető gránátot és még más aknaféléket. Később már a színek és a dobozok formája szerint tudtuk, hogy melyikben milyen lőszer van. Egyszer-kétszer előfordult, hogy olyan vastárgyat jelzett a kereső, ami nem volt bejelölve, azt nem is kerestük, hogy mi van ott. Volt, hogy derékig érő sárban jártunk, mert a mocsárnak nem volt lefolyóhelye és ha nagyobb esőzések voltak, akkor rönkutakat használtunk. Sok lőszert kiszedtünk, de sok csak meg lett jelölve, amit aztán később szedtek ki. A nyári meleg napokban hosszú ideig ezt csináltuk. Nem volt nehéz munka és sokat pihentünk. Volt olyan nap is, amikor csak háromnégy órát dolgoztunk, a többi idő alatt henteregtünk vagy célba lövöldöztünk. Úgy összeszoktunk a katonákkal, hogy nem is féltek odaadni a puskát vagy a géppisztolyt. És a dupla kosztot mindig megkaptuk: napi negyven deka kenyér, tíz deka hal és három deka cukor, ezt kaptunk meg külön a lágerkoszthoz.
