Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Sulci József
184 út között volt mondjuk ötven kilométer, ott a partizánok vígan elvoltak. A németek egy darabig elkísérték őket, de tovább nem mertek bemenni, mert onnan már a visszaút nem volt biztos. Az erdő szélén, egymástól nagy távolságokban voltak a németek megfigyelői, előőrsei: volt, ahol építettek faházakat, vagy pedig olyanokat használtak, amiket nem gyújtottak fel. Földbe épített bunkerok is voltak, de már az idők folyamán félig-meddig tönkre is mentek, a gerendák elkorhadtak és a tetejük itt-ott már beszakadt. Mikor vonultak vissza a németek, volt olyan hely, ahonnan gyorsan kellett menni és majdnem mindent ott hagytak. Átkutattuk a bunkerokat és találtunk lőszert, kis kályhákat és olyan egykilós, kör alakú konzerveket. Kíváncsiak voltunk és kibontottuk: babgulyás volt, de hús vagy kolbász nélkül. Sós volt, de élvezhető, szerencsénkre semmi bajunk nem lett tőle. Annyit tudtunk, hogyha a konzerv föl volt puffadva, azt nem ettük meg. Aztán már direkt ezekre vadásztunk. A hadifogolytáborokban a tetű állandó vendég volt, és ez minálunk sem volt másképp. A munkaidő alatt, mikor jó meleg volt, levetkőztünk ingre, néha az ingünket is levettük, csak nadrágban voltunk. Egyszer nem is figyeltük, hogy hangyazsombékra tettük a ruhát. Amikor felvettük volna, rengeteg hangya volt rajta, viszont egyetlenegy tetű vagy serke se. Rájöttünk, hogy ez a fertőtlenítés. Már másnap a hangyazsombékot kerestük, a hangyák egy-két óra alatt mindent kiszedtek belőle. Általában a vizek nem voltak alkalmasak fogyasztásra, az ivóvizet is úgy hozták utánunk a lágerbe, forraltan vagy gyönge minőségű teaként kaptuk. A vízmennyiség, amit hoztak, mindig kevés volt, sokat szomjaztunk, de azokból a vizekből, amik az erdőben voltak, nem mertünk inni. A fakitermelésnél a civil vezető egyszer megmutatta, hogy kell az erdőben ivóvizet nyerni. A nyírfa kérgét bevágta V alakba és az aljára egy kis faszálkát tett, azon csöpögött le a nyírfa nedve a csészébe. Ezt fogyasztottuk, ezek után már nem szomjaztunk. Ahogyan javult az idő, mindig könnyebb volt a helyzetünk, mert már nem szenvedtünk a hidegtől. A gyönge koszt miatt gyöngék voltunk, vitamintablettákat adagoltak minden este, rendszeresen megkaptuk az adagunkat. Néha-néha éreztem, hogy fáj a derekam, és nem tudtam, hogy miért. Később erős szúrást éreztem, és elmentem az orvoshoz. Mondtam neki, hogy szúrásszerű fájdalmat érzek, főleg ha hajolok. Nyomkodta a fájós részt, és látta, hogy valami kis heg van ott. Megkérdezte, mitől van, mondtam, hogy még Ausztriában kaptam egy kis sebet a bombatámadáskor. Mindjárt mondta, hogy szilánk mozgása okozza a fájdalmat, de azt ő sem tudta megmondani, hogy kifelé, vagy befelé mozog. Ha kifelé, akkor pár napon belül megmutatkozik, mert bégén nyesed ik, és akkor majd kiveszi. Úgy is volt, pár nap múlva ki is vett egy gombostűfejnyi üvegszilánkot és pár nap múlva begyógyult a seb. Egy alkalommal kint az erdőben húsokat találtunk. Nem tudtuk, hogy miért rakták le, vagy hogy kerültek az erdőbe, de mivel a koszt gyenge volt, összeszedtük és hazavittük. Megfőztük és egypáran már ettünk is belőle. Ezt valahogy megtudta a tábororvos és rögtön ellenőrzés indult a barakkokban a hús összegyűjtésére: mérgezett volt. Összeszedték, leöntötték benzinnel és meggyújtották. Mi, akik ettünk belőle, kaptunk az orvostól valami tablettát és egy deci ricinusolajat, ami olyan hasmenést okozott, hogy egész éjjel a vécére szaladgáltunk. A tabletta hányingert okozott, taknyunk-nyálunk összeszakadt, szánalmasan néztünk ki. Másnap fürdés, tisztálkodás volt, ami ránk is fért. Aztán kiderült, hogy a húst a farkasoknak rakták le, mert sok volt belőlük. Én csak messziről találkoztam farkassal, az lehetett olyan jó háromszáznégyszáz méterre. Ha a civilek nem mondták volna, hogy az farkas, nem tudtuk volna: jöttek oda és kérdezték, hogy láttuk-e a farkast? Olyan volt messziről, mint a kutya.
