Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Sulci József
Fokinóban volt egy cementgyár. A parancsnokunk megegyezett az állomásfőnökkel, hogy mi előkészítjük a vagonokat a cement szállításához, amiért némi fizetést kapunk. A pénznek, amit a cementgyár fizetett, egyharmada az állomásfőnöké lett, a többi a miénk. Azon kenyeret, tejet, vajat, néha még vodkát is tudtunk venni. Később a helyzet annyiból változott, hogy a pénznek a kétharmada lett a főnöké, és miénk az egy harmada, de ennek ellenében szemet hunyt a lopásaink felett. A vasúton mindenfélét szállítottak, mi gabonával és sóval üzleteltünk. A gabonaféléket nagy vagonokba ömlesztve szállították, a sót pedig nyitottakban. Az oroszok megtanítottak minket arra, hogyan lehet a vagonokból gabonát lopni az ajtók feltörése, a pecsét leszakítása nélkül. A művelethez két ember kellett: a vagon alját a két tengely között megfúrtuk olyan öt-hat centi átmérőjű furdanccsal, és a kifúrt lyukon a gabona szépen csurgóit a zsákba. Amikor elégnek találtuk, a lyukat betömtük ronggyal. Fokinótól olyan fél kilométer távolságra volt a malom, oda adtuk el pénzért, vagy hántolt gabonáért, ami olyan volt, mint a rizs, sok félszem volt benne. Az odavitt gabonáért csak a felét kaptuk, de nekünk ez is nagyon megfelelt, mert így nem éheztünk. Egy alkalommal nem tudtuk rendesen betömni a lyukat a vagon alján, mert elindították a szerelvényt. Fokinótól nem messze elkezdett csurogni a gabona és a következő állomásig csurgott. Az álló vagon alatt felgyülemlett gabonára figyeltek fel és elkezdtek nyomozni. Valamit sejtettek, hogy Fokinón fúrhatták mega vagont, mert a vasúti rendőrség kiszólt és keresték a nyomokat, tetteseket. Nálunk nem találtak semmit, mert a főnök értesített minket, hogy tüntessük el a gabonát. A történtek után már nem lehetett gabonát szerezni, mert többször is megjelentek a vasúti rendőrök. Egy idő után visszakerültünk a lágerbe, és a fakitermelés folytatódott tovább, akkor is, amikor már lombosak voltak a fák. Mint már említettem, a koszt gyönge volt, mi meg éhesek. Megkaptuk a 67 deka kenyeret, a harminc gramm cukrot, öt cigarettát, ez megvolt, legalábbis ahol én voltam táborban. De volt olyan hely, ahol nagyon rossz koszt volt: sok függött a lágerparancsnoktól. Tavasszal, ahogy a növényzet kezdett fakadni, mi már azt néztük, milyen növényeket lehet megenni. Az erdőben sok hársfa volt, ezek töveiről olyan méteres hajtások nőttek, mint a szőlővessző. Amikor a rügyek kezdtek szétnyílni, kezünkkel körülfogva lehúztuk őket a vesszőről és nyersen megettük. Táplálék-e volt, vagy nem, de ártani nem ártott és a gyomrunk nem volt üres. Később, amikor már a csalán megnőtt tizenöt-húsz centire, leszedtük, összevágtuk apróra, a leterített ingünkön vagy a kabátunkon a nap gyorsan kiszárította. Aztán összedörzsöltük a kezünkkel, hogy minél apróbb legyen, így kis helyen tárolhattuk, zacskóban vagy a katonacsészében. Amikor délben hordták az ebédet, a katonacsészét félig megtöltöttük száraz csóvánnyal, és erre kértük a forró levest. Ettől sűrű lett az ebéd, így pótoltuk a hiányzó mennyiséget. Általában ennyi ember között mindig akad olyan, aki ismeri a gyógyfüveket, és hogy melyik növény mit tartalmaz - nálunk is volt olyan, aki azt mondta, hogy a csalán vasat tartalmaz, ami nagyon kell a szervezetnek. Édesgyökeret is szedtünk, legalábbis mi úgy hívtuk. Ujjnyi vastag gyökere van, ami vízszintesen fut a föld alatt, azt ettük nyersen, édeskés és laktató volt. Nyersen fogyasztottuk a vadon növő káposztaféleség torzsás szárát, levelét, a vadsóskát, és az apró, barnás-rózsaszínű „fenyőalja” gombát: soha semmi bajunk nem volt. Olyan részekre jártunk erdőirtásra, ahol a háború alatt német katonáknak volt a téli szállásuk. Közben a partizánok ott tanyáztak mélyebben az erdőben, ezek állandóan robbantották fel a vasútvonalakat. A németek be se mentek a hatalmas, ki tudja hány száz négyzetkilométeres erdőbe. Egy bizonyos távolságig voltak utak, és ha a két 183
