Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Sulci József

SULCI JÓZSEF

180 duzzadt. Jégtáblákkal volt tele és ezek között kellett átmenni ladikkal. A két part között drótkötél volt kifeszítve és ehhez volt erősítve a csónak lánccal. Csákjával toltuk a ladikot és a jégtáblákat, hogy át tudjunk jutni a munkahelyre a kőbányába. Nagypénteken reggelén is elindultunk munkába, de az átkelés nehezebb volt, mert gyorsan emelkedett a folyó vízszintje. Délutánra már nagyon felduzzadt és az átkelés veszélyessé vált, mert elég sok jégtáblát hozott a víz, így kevesebb személy ülhetett a ladikokba. Az átkelés hosszúra nyúlt és az őrök sürgettek bennünket. Én az utolsó csónakba kerültem, de túl volt terhelve, tizenhármán voltunk benne, és a parttól olyan öt-hat méterre elbillent. A ladik farából kiugrottam és visszajutottam a partra, két őrrel és három fogolytársammal. A csónakból kiborult emberek a kötélbe kapaszkodtak, így átjutottak a folyó jobb partjára. De egy személy a vízbe borult és sodorta a víz lefelé. A jégtáblák mindig beljebb szorították őt és jajveszékelt, segítségért kiabált. A mi oldalunkhoz volt közelebb, így mi próbálkoztunk a kimentésével. Végül sikerült neki egy nagy kőtömbbe megkapaszkodni. Hoztunk egy hosszú lécet, hogy majd benyújtjuk neki és azzal kihúzzuk, de rövid volt, nem érte el. Mivel már úgy is vizesek voltunk, belementünk a vízbe - a derékszíjamba belefűztek három derékszíját és összefogódzkodtunk, még az őrök is segítettek. Én nyújtottam neki a lécet és többszöri próbálkozásra sikerült megfognia, aztán lassan húztak minket a sodrásból. Mire partot értünk, a ladik is ott volt a mi oldalunkon, beszálltunk és átmentünk a jobb partra. Ahogy kiszálltunk a ladikból, mi heten - elöl egy őr és hátul is - elkezdtünk szaladni a láger felé, hogy meg ne fázzunk. Négy-öt kilométer volt a távolság és félórái futás után beértünk a lágerbe. Addigra a ruha csonttá fagyott rajtunk, mert már este öt óra felé volt az idő. Mindjárt a fürdőbe vittek minket, langyos vízben mosakodtunk, jól ledörzsöltük egymást, majd a barakkba mentünk és azonnal a pokrócaié bújtunk. Nem volt valami meleg a barakk, de nem fáztunk. El is szunnyadtunk. Később aztán jött az orvos és megnézett bennünket, kérdezte, nem-e fázunk. Másnap már újból mentünk munkába, szerencsére senki sem fázott meg.

Fokino, fakitermelés

Három hét elmúltával ötven embert kértek egy másik táborba, a Brianszki erdőbe fakitermelésre. Egypáran önként jelentkeztünk, a hiányzó embereket pedig hozzánk sorakoztatták, pár óra múlva készen álltunk az útra. Volt köztünk egy Balogh nevű fiatalember, ő már volt a fokinói táborban, és nem valami jót mondott róla: tífusz volt ott és sok ember meghalt, talán ötven személy se volt, aki onnan visszajött. Amikor a tábort egészségi okokból felszámolták, Balogh Plavszkba került. Azt mondta, nem szívesen megy vissza, még ha tudta is, hogy azóta lefertőtlenítették. Persze, nem kérdeznek itt senkit, hogy van-e kedve oda menni, parancsra történt minden.

Délután már vonatra is szálltunk, nyitott vasúti kocsiban utaztunk, amelynek az oldala magas volt, ki se láttunk belőle, csak úgy, ha egymást segítettük megemelni és kinéztünk. Egész éjjel utaztunk, másnap délutánra értünk Fokinóba. Nem volt kényelmes utazás, mert még elég hűvös idők voltak. Négy őr kísért minket, azok is velünk utaztak a vagonban. A fokinói állomás elég kicsi volt, csak egy rakodóállomás. Cementgyár is volt itt, és a kitermelt fát is itt rakták vagonokra. A táborba autókkal vittek, a terep lapos síkság volt, szántó és erdő váltotta egymást. A tábor egy nagyobb erdőségben volt elrejtve, három-négyszáz fős befogadóképességű fabarakkokból állt. A foglyok fakitermeléssel foglalkoztak, az egyenes szálfákat három-, négy-, öt- vagy hatméteres darabokra vágatták, a többit tűzifának, méteres darabokra. Egy ember-