Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Sulci József
nek meg volt szabva, mennyit kell kivágni köbméterre, ez volt a norma, amit meg kellett csinálni ahhoz, hogy a napi 67 deka kenyéradagot megkapjuk. Ha terven felül termeltünk, akkor kaptuk az úgynevezett procent kenyeret, ami 10-15-20 deka volt. A lágerkoszt elég silány volt, gyengülni kezdtünk. Az ittlévő százötven fogoly, többségük német, még gyengébb volt, mint mi. Az őrök is szigorúbbak voltak, mint más táborokban. A németek elmondása szerint azért, mert innen szöktek meg német foglyok. Leütötték az egyik őrt, elvették a géppisztolyát és ezzel sikerült a másik három őrt is lefegyverezni. Összekötözték őket és hatan megszöktek, magukkal vitték a fegyvereket. Az őrparancsnok ment ki a munkahelyre az erdőbe, az vette észre a szökést. Azonnal intézkedett, az ottmaradt foglyokkal bement a lágerbe, majd értesítette a főtábort. A visszamaradt foglyokat megverték, majd külön zárkába csukatták őket, mert nem szabadították ki az őröket, amint észrevették a szökést. Hiába mondták, hogy ők nem tudták, hogy a társaik megszöktek. A lefegyverzett őröket is elvitték, de hogy hová, azt senki sem tudta. A megszökött foglyok közül kettőt már harminc kilométerre elfogtak, egyiket haslövéssel, a másikat comblövéssel. Azt beszélték, hogy fegyverrel ellenálltak, így sebesültek meg a tűzharcban, de ki tudja, mi volt az igazság. Két németnek sikerült hazajutni Németországba, ketten pedig a Pripjaty mocsarakban vesztekel. Ezt a németek elbeszéléséből tudtuk meg: akik hazaértek, visszaírtak a táborba. Ezek után már tudtuk, hogy miért olyan szigorú az őrség. A szökés után az őrparancsnokot is letartóztatták, mert ő volt a felelős. Hogy aztán hova tűnt el: becsukták, vagy csak áthelyezték, nem tudjuk. Sok olyan eset volt, hogy »hát nem lehet itt tartani, mert már sok hülyeséget csinált, sokat lopott, áttesszük máshova«. Az ottani parancsnokunk normális emberek közé volt számítható, a viselkedése nem volt gyűlölködő, de a rendet szigorúan megkövetelte. De azt őtőle is megkövetelték. Az erdő, ahova fakitermelésre jártunk, mocsaras részekkel volt tagolva, száraz és vizes részek váltották egymást. A vizes részeken topolyfák voltak, a szárazabbakon nyír- és hársfa, ítt-ott tűlevelűek is voltak. Nagy, sűrű, de gyönyörű erdő volt. Négyzetes szakaszokra osztották, és hatméteres sávot vágtunk ki minden oldalon, az volt a biztonsági zóna. Ezen belül kétszáz méter hosszú, százötven méter széles területen általános irtást végeztünk. Volt ott mindenféle vastagságú fa, a kivágásuk után a területet újból beültették csemetékkel. A biztonsági sávba nem volt szabad belépni, csak úgy, ha szóltunk az őröknek, akik a négy sarkon álltak és vigyáztak. Ha odadőlt a fa, odajött két őr és úgy daraboltuk fel - a sávot teljesen tisztán kellett tartani, hogy az őrök lássák, nem-e megy valaki át rajta. Parancsba volt nekik adva, hogyha valaki engedély nélkül lép be oda, akkor lőjenek. Fűrésszel, fejszével vágtuk a fát. Nagyon jó fejszéik voltak, a topor, napokig nem kellett élesíteni, még akkor se, ha véletlenül kőbe, szikladarabba belevágtuk. A fát először fűrésszel vágtuk be vízszintesen. A biztonság kedvérét éket tettünk be, hogy ne az ellenkező irányba dőljön, a végén ráütöttünk egyet, kettőt, és ha kedvező szél fújt, eldőlt a fa, még ha volt is olyan négy-öt centi vastag rész, amit még el kellett volna fűrészelni. Aztán gallyaztunk, az ágakat úgy kellett lecsapni fejszével, hogy ne hasítsunk ki fát a törzsből. A fakitermelés általában télen volt, és hogy ne fázzunk, az ágakat elégettük - volt, amikor mi, volt, amikor az ottani erdőgazdasági munkások. A tüzelést az őrök nem tiltották, mert azok is a tűznél tartózkodtak felváltva. Mi nagyon fázósak voltunk és sok fát eltüzeltünk, mert a gyönge koszt és a hideg megviselt mindnyájunkat. Fokinóban hatvan kilóra fogytam le, ez volt a legkisebb súlyom az egész fogságom alatt. 181
