Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Sulci József
elpusztítani. Minden sátornak megvolt a helye, ahol a fertőtlenítést végezte, szappant is kaptunk, és így szép tisztára tudtuk az alsóruháinkat mosni. Akiben volt egy kis akarat, tisztán tudta magát tartani. Ilyen nagymosás hétvégén vasárnap volt, ez volt a szabadnap, amikor nem dolgoztunk. Ezt mindenki tisztálkodásra, pihenésre használta ki. A patak mentén ilyenkor húsz-huszonöt helyen is égett tűz, a füstöt messziről lehetett látni. A patak mentén tanyáztunk, szép füves rész volt, az orosz lányok is itt szoktak pihenni, olvasni, sütkérezni a napon. Egyszer a patak mentén eljöttek a táborunk felé és látták, hogy milyen szép tisztára tudjuk mosni az alsóneműt. Kérdezték, hogyan csináljuk, és akkor megmutattuk nekik, hogy a szappanból faragunk a vödörbe és a ruhákat mosás után ki is főzzük a szappanos vízben. Ez tetszett nekik, és ők is így csinálták, néha-néha még szappant is tudtak adni. Lassan a munka utáni barátság is kialakult köztünk. A homokbányától körülbelül egy kilométerre volt egy kis tó, ide folyott a patak vize. Gáttal volt elrekesztve, és a gáton túl egy vízimalom volt, egy család lakott ott. A tó partján is füves rész volt, majd nyírfaerdő, szép hely volt. Amikor jó idő volt, ide is eljártunk, és hívtuk a lányokat is. A délutáni műszakban dolgozó lány, a Maruszja nem jöhetett, de a Zina és a Sura el szoktak jönni néha. Vasárnap jött mind a három, ilyenkor többen fürödtünk a tóban, a civilek is idejártak. Mi, foglyok gatyában fürödtünk, a civilek meztelenül. Nekünk ez furcsa volt, őnekik meg az, hogy mi gatyában voltunk. De aztán megszoktuk, és minden tartózkodás nélkül követtük a szokásaikat. Mi tudtunk úszni, de a lányok nem, mi tanítottuk meg őket, ami nehezen ment, mert mindig bele akartak fúlni a vízbe, úgy tanítottuk őket kézen, amíg meg nem tanultak úszni. A homokbánya körül, az erdő mellett egy kolhoznak a szántóföldjei voltak. Az út mentén krumpli volt ültetve, nyár utolján sötétedés után már idejártunk krumplit szedni, úgyhogy itt nem éheztünk. Volt, amikor több krumplit sikerült lopni, volt amikor kevesebbet. Az országút egy kicsit kanyaros volt, az autó lámpája éppen oda világított a földre, olyankor mindig le szoktunk bukni. De aztán rájöttünk arra, hogy a sofőrök nem törődtek volna velünk. Napközben az ebédet kihordták nekünk Lapasznyából, ezzel együtt a kenyeret, halat és a vacsorát is. 1946-ban nagyon gyönge gabonatermés volt, és ez miatt a civil lakosságnak csökkentették a kenyérfejadagjait, de nekünk és a katonaságnak maradt a 67 deka kenyér. A krumplit és a kenyér egy részét eladtuk a civileknek tejért, vajért: szinte nevetséges volt, hogy tőlünk vették a kenyeret. A krumplilopásban ügyetlen voltam, alig tudtam szedni, mellettem egy gömöri cigánygyerek kétszer-háromszor annyit szedett. Találkoztunk helyi cigányokkal is, egy-kettő tudott velük beszélgetni, rögtön haverok voltak. A mi cigányainkat se engedték haza hamarább a fogságból. Felajánlotta, hogy társuljunk, ő majd beszerző lesz, én csak főzzek, bele is egyeztem. A főzéshez edény is kellett, ezt én csináltam egyszerű bádoglemezből, ötliteresre sikerült. Dolgoztam bádogosokkal és ott lestem el, hogyan kell csinálni. Kis kalapács, kovácsüllő, vasvágó volt, csak lemezt kellett szerezni, a többi már ment. A nyári időszak nekünk kedvezett, mert mindig tudtunk valami ennivalót szerezni. A cigány haver ürgét öntött, hörcsögöt fogott, a sündisznót is megnyúzta, varjúfészkeket kiszedte, mindenféle húst hozott. És kukoricát is: hogy honnan szerezte, nem tudom, hozta cérnára felfűzve. Aztán a sátrakból lassan átköltöztünk a fabarakkokba, amit építettünk. A barakkok talajában a priccsek alatt mindenkinek volt krumpliverme, ott tároltunk a szerzett krumplit, az orosz parancsnokunk soha nem ellenőrzött. Ha valamit észre is vett, elnézte, így sok krumpli összegyűlt. Ősszel, amikor el kellett jönni, megmutattuk neki a vermeket és mondtuk, hogy vigye el a krumplit. Örült neki, összegyűlt majdnem egy teherautóra való. 175 SULCI JÓZSEF
