Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Sulci József

SULCI JÓZSEF

174 srégesre ledőlt a homok, odatolattak az autók, és fölhánytuk. Ezt így kellett csinálni, mert a homok hamar omlott, például ha elment felette két repülő, a vibrációjuk elég is volt, már csúszott is le. Egyszer a leszakadt homok az autóhoz nyomta a németet, meg is halt.

A munkát két műszakban végeztük, reggel négy órától délig, majd déltől este nyolc óráig, így napközben mindig volt idő pihenésre. Minden aszfaltkeverékből mintát vettek és a laboratóriumban nyomáspróbának vetették alá, majd az eredmények alapján a legmegfelelőbb keveréket állítottak össze, aszerint kellett nekünk az aszfaltot keverni. Megkaptuk papíron, hogy mennyi homokot, mennyi törött követ kell beletenni, volt, amikor két csille homok volt, volt, amikor két csille törött kő. Az utolsó burkolat volt a legsimább rész, abban már egészen apró kő volt. Ehhez a munkához útépítési főiskolából adtak ki diákokat gyakorlatra. Mihozzánk három főiskolás lány jutott. Mi csak a keresztnevüket tanultuk meg: Zina, Sura, Maruszja. A mi műszakunkra a Surát osztották be, olyan csacsogó lány volt, soha be nem fogta a száját, ezért én nem is kedveltem. Jó alakú, helyes, csinos lány volt, csak az orra ne lett volna olyan hegyes és sárgarépa színű. Mindennap ott volt a keverőgépen és már untam a sok csacsogását és magyarul elküldtem az anyja ...ba. Lement a gépről és a tolmácstól kérdezte, hogy mit mondtam:- Hát most mit mondjak neki? - felkiáltott nekem a tolmács.- Mondj neki valami marhaságot, úgy is elfelejti - mondtam neki.

De pár nap múlva a lány visszamondta nekem magyarul is és oroszul is. A szavakat megjegyezte és másik csoportbeliektől tudta meg, hogy mit mondtam neki. Elég volt kimagyarázkodnom. De nem haragudott, ugyanúgy csacsogott tovább.

Nyolc órát ledolgoztunk, és aztán szabadon voltunk. Az építkezési cégnek ezen a részlegén volt egy GAZ terepjáró autója, amit a vezetők naponta használtak, de estefelé már szabad volt, és engedélyezték, hogy ezzel bemehessünk Lapasznyára a vasgyár fürdőjébe. Leginkább a tolmácsunk, a három lány, a három gépkocsijavító és mi ketten, aszfaltkeverősök szoktunk menni, de volt úgy is, hogy tizennégyen utaztunk, egymás ölében ülve. Aki akart, minden héten mehetett fürödni, adtak teherautót, ezen negyven személy is utazhatott. Közel a gyárhoz volt egy nagy épület, kultúrházféle, ez mellett jártunk a gyárba, és többször láttuk, hogy táncolnak. Egyik alkalommal csak heten voltunk, és a lányok rábeszéltek minket, hogy menjünk be. Este volt már, volt időnk, és a lágerparancsnok-helyettes azt mondta, ha akarunk, bemehetünk. Bementünk és először csak nézelődtünk. Aztán a lányoknak kedve támadt táncolni, de mivel heten voltunk, egy fiú egyedül maradt. Nem volt probléma, mert itt több volt a lány mint a fiú, úgyhogy hoztak lányt, akivel táncolni lehetett. Két harmonikás zenélt, leginkább csárdásfélét táncoltunk, utánoztuk a többit. Az ottani fiatalok elég barátságosan viselkedtek velünk, beszélni keveset tudtunk, de ez nem volt akadály. Olyan három órát töltöttünk ott, a lányok kvaszt hoztak nekünk. Este kilenc óra tájban hagytuk ott, és mondták, hogy máskor is menjünk. Nyári időszakban a kilenc óra még nem volt késő, de reggel négy órakor már munkába kellett állni.

A sátortáborunk az úttól olyan százötven méterre volt, a homokbánya bejáratánál. A kőtörő és a keverőgép szintén annyira volt, a bánya közepén, a műhelyiroda és a laboratórium a nyugati oldalon, a keverővei szemben, a kiszedett homok helyén. A homokbánya mélyebben volt, mint a környező terep. Egy kis patakocska folydogált mellette, szép tiszta vize volt, itt mosakodtunk, fürödtünk. A ruháinkat is ott főztük ki: jó nagy vödrünk volt, elfért benne két váltás alsónemű, két gatya, kettő ing, kihajló faágra akasztottuk és alátüzeltünk. Ezzel történt a fertőtlenítés, így sikerült a tetűket