Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Sulci József
minta fél ház, azokat aztán újból szét kellett robbantani. Volt olyan nap, hogy háromszor is robbantottunk. A nagy köveket nehéz volt elfordítani, és akkor vitte a csoportját és úgy lett elfordítva, hogy a robbantás hatásos legyen. A robbanásnál olyan darabokra ment szét, amit már kalapáccsal is lehetett törni. Nehéz munka volt, de aki már nagyon gyenge volt, azt gyengélkedőre küldték, már a kőbányába nem. Arra azért vigyáztak, hogy a munkaerő meglegyen, mert nem mint embert becsültek minket, hanem mint munkaerőt. Egypár hadifoglyot, akik balesetben haltak meg, közel a kőbányához temettünk el, de ott nem sok halott volt. Az volt a baj, hogy nem nagyon lehetett sírt ásni, mert ott csak hatvan centis földréteg volt, és az alatt már csak a kő. Vissza a kőbányából A tavaszi nagy olvadás idején a kőbányát elöntötte a víz és az embereket más munkára osztották be. Nyolcán a vasútállomásra kerültünk. Erre a munkahelyre őrök kíséretével jártunk. A mcenszki állomás hosszan elnyúlt, volt talán egy kilométer is, ott pakolták a szenet a vagonokba, és ott rakták ki a salakot a mozdonyokból. Nagy volt a forgalom és így rengeteg salak gyűlt össze, azt raktuk autókra. A salakhegy a közepén még izzó volt, és ha nem volt autó, amit rakni lehetett, akkor azon feküdtünk, úgy melegedtünk. Vigyázni kellett, mert még sok gáz jött ki belőle, amitől megfájdult az ember feje. A vasúton platókocsikon szállították a sót, a mosószódát, amik a civileknél keresett cikkek voltak és mi szajréztunk a kocsikról. Az őrök is benne voltak: ha valamit el tudtunk adni, abból ők is részesültek. Ha szaladni kellett a vasúti rendőr elől, az őreink visszazavarták őket, rájuk fogták a puskát és kiálltak mellettünk, hogy mi innen el sem mozdultunk. Az ivóvíz itt sem volt jó, ezért forralt vizet vagy teát kaptunk. A lágerparancsnok ki szokott jönni ellenőrizni, hogy meg-e kapjuk a teát és az ebédet, amiben megegyeztek. Az egyik ilyen szajrézáskor éppen ott volt és azt mondta, hogy a hadifogolynak azon járjon az esze, hogy mit lehet megenni, mert haza kell jutni. Morozenko kapitány a Szovjetunió kétszeres hőse volt, többször sebesült, nagyon emberségesen viselkedett velünk szemben. Szoktunk vele kézilabdázni - az volt a legegyszerűbb, egy hálót kihúzni, aztán labdával játszani. Amikor levetkőzött, láttuk, hogy a háta úgy nézett ki, mint egy göröngyös út, annyi sebesülése volt. Az élelem Nem messze a lágerünktől volt a kolhoznak két disznóólja, ami a földbe volt építve, úgyhogy az ablakai a földszinten voltak. Ahogy megindult a hóolvadás, a lágerből kértek embereket az ólak körüli takarításhoz, mert télen a trágyát az ablakon hányták ki, ezt kellett kocsikra felrakni. A takarítás közben a trágya között döglött kismalacokat találtunk, amit az ablakon keresztül kidobtak, de ezek a nagy hidegben percek alatt csontra fagytak. Mi ezeket bevittük a lágerbe - a hasunkhoz kötözve vittük, mert másképp elvették volna tőlünk - mire beértünk, a hasunkat nagyon lehűtötték. Bent kiolvasztottuk, majd feldaraboltuk, úgy, mint disznótorkor szokás. Úgy örültünk, mint a kisgyerekek a karácsonyi ajándékoknak. Megfőztük és ménkű bajunk se volt tőlük. A lágeri koszt gyönge volt, reggel valami levesféle, rántott leves felrántás nélkül, gabonadara, korpa, ebédre krumpli-, hajdina-, vagy káposzta leves, köles-, vagy hajdinakása, vacsora megint valami levesféleség. A napi kenyéradag 67 deka barna vagy 171 SULCI JÓZSEF
