Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Sulci József
fekete, tégla alakú kenyér, héja megsülve, a bele sűrű, majdnem ragadós, ezért egész kicsike volt. Kétszerre kaptuk meg, hogy ne együk meg egyszerre. A kenyér elosztásakor mérleget csináltunk, levágtunk egy szeletet, az volt a súly és ezzel egyenlítettük a többi szeletet. A maradék kenyeret szétvágtuk kockákra és úgy osztottuk szét. Mindig más osztotta el, hogy ne csapódjon be senki. Általában mindenütt különböző volt az élelmezés. Körülbelül félliteres lehetett a kanál, amivel adták a leveseket. Volt, hogy olyan hígat kaptunk, hogy alig volt benne egy-kétszem krumpli, vagy egy káposztalevél. Máskor meg jó sűrű volt, ez különböző volt. És különböző volt az ismeretség is, mert ha például a magyar szakács fölnézett, és látta, hogy magyar az illető, akkor lassan húzta a kanalat a kondérban, hogy a sűrűje menjen bele, de ha nem volt ismerős, akkor belecsapta, és akkor csak egy-két szem krumpli volt benne. Kenyérre, cukorra és a cigarettára viszont norma volt. Ezeket teljesen külön kaptuk meg, ott produkt nak mondtuk. A cigarettaadag napi három-öt darab volt, a dohányosoknak ez kevés volt és így kialakult a cserekereskedelem. Öt cigaretta fél adag kenyér, vagy egy adag leves volt, így mi, a nemdohányzók némi élelempótláshoz jutottunk. Idővel kialakult az, hogy ki kitől és hány cigarettáért veszi meg az élelmet. Mivel mi magyarok kevesebben voltunk, jobban össze tudtunk tartani, ha mód volt rá, magyartól nem vettünk cigarettáért élelmet. Mindenkinek volt egy dohányos haverja, akit egy cigarettával támogatott, volt olyan is, akinek két-három nemdohányzó haverja is volt, így valahogy el tudták viselni a hiányt. Néha az ember még kint is tudott dohányt vagy mahurkát szerezni és ezzel biztosította a többlet élelmet. A lágerben kilencszáz német és kétszáz magyar volt, külön volt lágerparancsnoka a németeknek és a magyaroknak. A munkahelyek elosztása volt a legkényesebb, mert sokat számított az, hogy milyen helyen dolgoztunk, hol mihez lehetett hozzájutni és milyen körülmények között voltunk. Amikor a németek lettek többen, akkor már nem mi magyarok parancsnokoltunk, hanem ők, és a jobb munkahelyeket is ők foglalták el. De amikor mi voltunk többen, akkor fordítva volt. A kosárkötést időszakonként felújították, így mi öten többlet ennivalóhoz jutottunk. A ruharaktárosnak is kötöttünk kosarat, ő ruhához, bakancshoz segített. Később már jó ruhát, inget, bakancsot vittünk ki a lágerből, eladtuk és a pénzt elosztottuk a raktárossal, így ment a csencselés. Bent a lágerben a szakácsokkal is jóban voltunk, cigarettát, mahurkát vittünk, ők mega maradékot adták cserébe, levest vagy kását. Vagy olajos halat, amit sokan nem ettek meg - elég gusztustalanok voltak, kisujjnyi hosszú, fejestől, belestől, pikkelyekkel együtt olajba rakva, sózva, hordókban pácolva érlelték. Később már rájöttek az emberek, hogy amit adnak, nem szabad otthagyni - ha nem is eszi meg, eladja, elcseréli valamiért. Szappan, ing, gatya, kapca, zokni, törülköző, kanál, katonacsésze, bakancs, ruha: ezek mind kaphatók voltak. Szállftóbrigádban 1945-46-os tél elmúltával szállítóbrigádba kerültem. A sofőröket mindenhol nagyon szerették felhasználni. Kivittek minket egy olyan helyre, ahol gépek voltak, ott dolgoztunk. Aztán sofőrök kellettek, kérdezték, hogy nem-e volna kedvünk ilyen munkára, így többen is jelentkeztünk. Régi, dízelüzemű autók voltak ezek, ZiSZ-ek. Strapabíróak voltak, a rugózatuk nagyon merev, nagyon jó acélból volt, hogyha valahol gödörbe ment a kocsi, egyet huppant és megdobta az embert az ülésen. Kis rakterületük ellenére három tonna teherbírással rendelkeztek, de négy-öt tonnát is felraktunk rájuk és bírták. A fogyasztásuk nem számított, üzemanyag volt bőven. A meg-
